Home Chapters Characters About The Book

Second Case

A tegnapi halálcsillag   

The Beatles - Yesterday
   Egy fáradt sóhaj kíséretében rúgtam be magam után a lakásom ajtaját így meg is szabadultam az utcában ragyogó kísérteties utcai lámpáktól, melyek minden élettelen tárgynak kísérteties, vértócsához hasonló árnyékot festettek. Nem mintha félős csecsszopó lennék vagy valami, de számomra a sötét a rettegés megtestesítője. Mindig tele van tőle a liberóm, mert engem minduntalan az elmúlás fölöttem lebegő rémére emlékeztet, amikor lehetősége van arra, hogy mögém lopakodjon és kioltsa az életemet.
   Tudom, hogy baromság, de ez van… köztudott tény, hogy sosem tudok teljesen felnőni.
   Bágyadt mozdulatokkal dobáltam le az előszobába a dolgaimat, amikkel jelen esetben éppen tele volt a kezem. Ezek következtében a gitáromat talán egy kicsit túl erősen vágtam oda a földhöz – már a hangból következtetve - de jelen esetben ez nem kifejezetten foglalkoztatta az elerőtlenedett agykerekeimet. Hagytam, hogy a felejtés mocsarába süllyedjen.
   Eddig sem kételkedtem, ha valaki azt mondta, hogy a meló rohadtul kifárasztja az embert, de mostanában már élő demonstrációként is szolgálhatnék ehhez a megnyilvánuláshoz.
   Nagyokat pislogva rendezgettem el a sok holmit a szobában lévő szekrényen, hogy még véletlenül se csukódjanak le a szemeim, miközben alvajárókat megszégyenítő bambasággal nyomtam el egy feltörni készülő, kisgyerekes ásítást. Az igazat megvallva, szívem szerint legszívesebben ott helyben elnyúltam volna a szőnyegen, hogy végre valahára álomra hajthassam a fejemet, de még derengett valami olyasféle fogadalom, hogy összeszedettebben és érettebben fogok gondolkozni… még ilyen álmosan is. Tuti, hogy a régi Liam Payne már régen az előszoba szőnyegén, a tükör előtt - vagy a franc tudja hol - horkolna, de vannak dolgok, amikhez az embernek a kora ellenére előbb fel kell nőnie.
   Na, ilyen szituba keveredtem én.
   Ez az oldalam egy olyan maszk mögé rejtőzött, ahonnan már soha nem fogják kiugrasztani a nyulat a bokorból. Senki sem tudná visszahozni azt az önfeledt kissrácot, aki a hírnevem hajnalán voltam… de azóta úgy könyvelem el a bennem végbemenő változást, hogy felnőttem. Igen, megkomolyodtam vagy mi… még véletlenül sem Cassy Horan miatt lettem olyan, akivé váltam, nem!
   Azonban ez a Pán Péter ellenes megnyilvánulás nekem nem volt elég mentség a történtekre, hiszen nem voltam annyira hülye, hogy ezt beetessem magammal! Tudtam, hogy egy hozzám hasonló fiatal felnőtt tuti, hogy magasról tett volna a kötelességeire, ha egy olyan híresség helyében lett volna, mint én, de nekem ebben a helyzetben öt ember helyett kell józanul eljárnom. Az egész banda helyett kellett felnőtt lennem. Nem engedhettem meg magamnak a felelőtlen viselkedést. Példának okáért - csak, hogy ne mindig Cassandrával példálózzak - ilyen kihívás maga a nagybetűs élet is… itt tanultam meg, hogy a meggondolt cselekedetek nem eredményeznek olyan szörnyűséges következményeket, mint amilyenekkel anno szembe kellett néznem.
   Megtanultam, hogy ne húzzak ujjat a sorssal…

   Mostanáig alig merek arra a délutánra gondolni, pedig felnőtt ember lévén már meg kellett volna emésztenem a történteket. Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magamat a dolgokon. Az álmaim mindig elém varázsolják az agyam legsötétebb kis zugából is azt a bizonyos ominózus élményt és nem hagyják, hogy felejtsek. Olyan mintha a temetés minden egyes kis mozzanatát a szemhéjamra égették volna. Minden egyes kis részletre emlékszek.
   Niall fájdalomtól rángó arcára, ahogyan kitartóan nyelte a könnyeit, miközben Memory lankadatlan anyáskodással dörzsölgette a vállát. Az események forgatagában furcsának és meglehetősen szemérmetlennek találtam, hogy lány a barátjával ellentétben egy könnycseppet sem hullatott a szertartáson. Akkor két tippem is volt: vagy arra tettem volna le a voksomat, hogy annyira szürke a csaj, hogy még erre az emberi tulajdonságra is képtelen volt, vagy a pasijában akarta tartani a lelket, aki helyette is elég sokat zokogott már. Gentleman lévén én a másodikra szavaztam, de egy kellemetlen kis sejtés ott motoszkált az agyamban, miszerint a lány esetleg kattos, vagy valami ehhez hasonló kit talány. Számomra úgy hatott ezt a jelenet, mintha szerepet cseréltek volna. Akkor délután Mo volt a férfi Nialler helyett, ezt vitathatatlan.
   De, hogy szavam ne feledjem: Erre ugyan kicsit gyérebben, de felületesen emlékeztem a többi bandatag gyötrődő arcvonásaira is, akik szerintem akkor bárhol máshol szívesebben lettek volna, mint abban a temetőben a hangosan sírdogáló Mrs. Horan és a férje mellett. Mentségemre szóljon, hogy nekem is elködösítette a tekintetemet a kinti csípős hideg - még véletlenül sem a könnyeim -  és ezért nem koncentráltam annyira a többiekre, de ezzel be is fejeztem a magyarázkodásomat. Szerintem nem voltak egyedül azzal a gondolattal, hogy fogják magukat és egyszerűen lelépnek onnan… láttam rajtuk, hogy ezen filóznak. Bevallom, én is ugyanilyen kínzó érzésekkel viaskodtam, ahogyan a lelkész hosszadalmas blablája után eltemették a szeretett Horan lányt, de a jelenlévőkkel ellentétben és igyekeztem minden boldog emléket előkaparni Cassandrával kapcsolatban, hogy még véletlenül se törjek meg.
   Életem legrosszabb napja volt.
   Ugyan azóta már sok víz lefolyt a Temzén én valahogy képtelen vagyok kiverni a történteket a fejemből. Azóta minden olyan… átlagos és unalmasnak hat, mintha egyszerűen nem tudnék alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. Szinte fürdőszivacsként facsarja a tudatomat a remény, hogy ez a státusz nem beálló és egyszer majd minden visszaáll majd a rendes kerékvágásba… de sajnálatos módon tévedtem, mert azóta semmi sem változott, a lelkemben lévő fájdalommal párhuzamosan, amely szinte ordított, hogy valami nincs rendben. Az egész lényem érezte, hogy egy szerves része hiányzik az életemnek.
   Mégis miért kellett, hogy így alakuljanak a dolgok?
  
Amint végeztem a pakolászással az előszobában, éppen elvánszorogtam volna a konyhába, hogy a lagymatagságom ellenszereként előkotorjak a hűtőből egy doboz energiaitalt, amikor meghallottam, hogy a várószobában lévő gitár - melyet eredetileg a falnak támasztottam - felmondta a szolgálatot és egy nagy csattanás kíséretében elterült a földön. Jelen esetben azonban semmi sem tudott volna kizökkenteni a zombikat megszégyenítő állapotomból, így mindent úgy hagytam, ahogyan volt. Kivételesen érintetlenül hagytam a rumlit… hátha másnap reggel elég erőt ad arra, hogy nekikezdjek egy egyhangú napnak a régi énem nélkül.

- Klassz vagy, sínen van az életed Payne- sziszegtem magamnak epésen, miközben türelmetlenül fújtam egy nagyot a hallottakra. Ezen felindulva valami olyasmi gondolat szökött a fejembe, hogy mostanában valahogy semmi sem szeretne nekem összejönni.
   És akkor jöjjön a kimerültségem oka.
   Sosem szerettem, amikor nekem kellett lezavarni az éjszakai stúdiózásokat az otthon durmoló bandatársaim helyett, hiszen ilyenkor mindig olyan érzés kerített hatalmába, mintha nem is lennék ura a saját testemnek, csak mechanikusan végzem a dolgomat, mint egy élőhalott. Természetesen szívesen dolgoztam, hiszen elméletben szerettem a munkámat… bár e részét nem kifejezetten élveztem, mégis kénytelen voltam végigszenvedni, hiszen a lelkiismeretem rendesen belém verte a kötelességtudat fogalmát. Tisztában voltam vele, hogy ennyivel tartozok a világnak, amiért a rajongóink annyit támogatnak minket, amikor véleményem szerint nálunk sokkal tehetségesebb zenészek is felcsapták már a fejüket. Bármilyen nagy áldozati hátrányai is vannak rám nézve ezeknek az éjszakáknak, sajnálatos módon valakinek ezt is meg kellett csinálnia, ha papíron még énekesek akarunk maradni. Természetesen ezzel nem lenne bajom, de már unom, hogy állandóan rám hárult a feladat, hogy ezen az estén asszisztáljam a bent dolgozó hangmérnökök munkáját.
   Elméletben nem öten vagyunk a bandában?
   Miután a konyhából sikeresen kiszipolyoztam az áhított nedűt és egy húzással le is öntöttem a torkomon - azaz kivettem a frigóból egy energiaitalt és elkortyolgattam - nyújtott léptekkel a nappali felé vettem az irányt, hogy keressek magamnak valami ülőalkalmatosságot ebben a cseszett nagy házban. Az említett helyiségben azonnal erőtlenül leroskadtam a fotelbe és ezzel a lendülettel hátra is dőltem, majd teljesen belesüppedtem, hogy teljesen átadjam magamat az álmosságnak.
   Körmönfont mozdulatokkal hagytam, hogy elernyedjenek a végtagjaim, amint végre nem nekem kellett megtartanom a saját testsúlyomat. A gondolataim ladikja kellemesebb vizekre evezett, azzal az érzéssel, mintha a víz felszínén lebegnék gondtalanul, légies lélekkel… ami persze nem volt igaz, hiszen a tudatom tisztában volt azzal, hogy elég sok nívós kérdés nehezíti a bensőmet. Természetesen nem voltam olyan könnyed, mint ahogyan éreztem magamat, de félálomban ez a tény már nem osztott, nem szorzott.
   Jó lett volna kibeszélni ezeket a gondokat… de kinek, amikor magamra maradtam?
   Senki sem értene meg…

   Megkönnyebbülten fújtam egy nagyot, ahogyan végre valahára hivatalosan is elérkeztem a nap végére… azon belül pedig a jól megérdemelt, munkai utáni pihenéshez, amire egész délután vártam. Egy pillanatig még ide-oda forgattam a szemeimet a szobában, de, amikor a tekintetem elnehezült, végül hagytam, hogy a szemhéjaim lecsukódjanak, és teljes sötétségbe burkolják az idilli kis világomat, amibe jelen pillanatban belecsöppentem.
   De hirtelen furcsa dolog történt.
   Éppen szuszogva megtámasztottam a fejemet a dívány háttámlájában, amikor akaratlanul is, de valamiért a Beatles egyik számát kezdtem el halkan dúdolni. A Yesterday című szám madárként siklott be a fejembe a szárnyaival, majd azzal fészket is rakott odabent, bár fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban miért is jutott eszembe. A pillanat törtrészéig még hagytam, hogy kitöltse az elmémet a dal, azonban végül megpróbáltam valami másra terelni a gondolatomat. Ugyan naiv kölyök lévén némileg még abban a hitben ringattam magamat, hogy teljesen tisztában vagyok a saját cselekedeteimmel és gondolataimmal. Azonban ahogyan a fejem végleg elnehezült és bemélyedt a fotelem puha párnáiba már nem voltam ura a cselekedeteimnek és elmerültem az álom és az ébrenlét köztes állapotába, ami ragacsos mocsárként húzott vissza, amikor kísérletet tettem az ébredésre. Lényeg a lényeg: félig már aludtam.
   Hiába próbáltam elnyomni hangját a Story Of My Life átkötésével, valamiért nem hagyott nyugodni a volt sláger emléke, ami pimaszul ott motoszkált az agyam sötét kis zugában, ahova a kellemetlen emlékek kerülnek. Természetesen, mint pop énekes én is szerettem a beat korszak koronázatlan királyainak a dalait, de jelen pillanatban valamiért képtelen voltam kiokoskodni, hogy miért szöktek hirtelen a gondolatomba.
   Miért van az, hogy mostanában mindig csak sodródok az árral és nem én irányítom az életem?
   Miért kanyarodok el mindig a rövidebb útnak titulált, csalóka ösvényekre, amelyek ugyan kevesebb fáradtsággal kecsegtetnek, de mindig zsákutcába csalogatnak, ahonnan csak hosszadalmas kecmergések után keveredek vissza a saját utamra? A kedvükért valamiért mindig beadom a derekamat és letérek a kitaposott útvonalról, ahol nekem mennem kéne. Szégyellem, amikor így viselkedek… mintha egyszerűen vigyorogva eldobnám a térképet és kalandvágyból úgy határoznék, hogy végső soron csak ott fogok kikötni, amit az égiek nekem szántak. Balgaság, némileg ismerem magamat és az tudom, hogy alapos és megfontolt vagyok… de akkor miért nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak, miért mások irányítják az életemet?
   Mikor fogom már megtanulni, hogy munka nélkül semmi sem fog az ölembe hullani?

   Erőtlen értetlenséggel ráncoltam az orromat, ahogyan csökönyösen próbáltam visszaemlékezni, hogy kire is kéne, hogy emlékeztessen engem az előbb említett együttes, hiszen valami olyasmi derengett, hogy a közelmúltban valami oknál fogva kiszelektáltam az összes Beatles CD-met a szobámban található zeneállványról és levittem a pincébe pár régebbi holmival együtt… asszem valami olyasmi motivált, hogy ezzel lezárhatok magamban egy korszakot, vagy mi a szösz.
   Arra ugyan még némileg tisztán emlékeztem, hogy a letargikus depresszióm kiváltó oka az az egyik próbánkon történt esemény volt, amikor Zayn felvetette, hogy énekelhetnénk több feldolgozást is a közeljövőben esedékes turnénkon. Nekünk többieknek ugyan tetszett az ötlet - hiszen a sok monoton huzamosságtól mindannyian teljesen kikészültünk - azonban, amikor a búskomor Niall valami olyasmi riposztot nyögött be, hogy énekeljük el a Beatlestől a Hard Day’s Night-ot, ami valamiért közös megrökönyödést váltott ki a bandából.
   Francba, de mért is?
   Nem emlékszek, de már mindegy is…

Tegnap…
Minden bajom olyan távolinak tűnt
Most mintha itt akarnának maradni
Oh, a tegnapban hiszek.

Hirtelen a fele se vagyok annak, aki egykor voltam,
Árnyékok gyülekeznek a fejem felett
Oh, a tegnap olyan hirtelen jött.

   Ugye mindez csak a fejemben történik?
   Mindegy. Ha nem csal az emlékezetem, azon a bizonyos próbán Louis a hirtelen felgyülemlett feszültségtől valamiért össze is akart verekedni a levert szőke sráccal, de már sajnos nem emlékszek pontosan, hogy miért. Asszem még valami olyasmit is kiabált a Horan fiú arcába, hogy ez övön aluli megnyilvánulás volt tőle, de már ez is csak halványan él a gondolataimban. Minden egyik pillanatról a másikra történt… hiába, minden erőfeszítésem és áldozatom ellenére mostanában egyre több feszültség alakul ki köztünk a bandában. Viszont ez már csak részletkérdés.
   Annyira még emlékszek, hogy az ír gyerek még védekezni sem volt hajlandó, amikor a haverunk lekevert neki egy hatalmas pofont, míg végül Harrynek kellett kitoloncolnia a teremből a dühödten kiabáló Tommot, aki trágár szavak kíséretében rázta le magáról a göndörke kezeit…

Miért kellett elmennie?
Nem tudom, nem árulta el.
Valami rosszat mondhattam,
Most már a tegnapba vágyom.

Tegnap…
A szerelem annyira egyszerű játék volt,
Most kell egy hely, ahol elbújhatnék,
Oh a tegnapban hiszek.

   Zayn és én megpróbáltuk összekaparni a barátunk harci kedvét, mondva, hogy ilyen esetekben mindenképpen álljon ki magáért, a szöszi srác azonban csak a vállát vonogatta, miközben valami olyasmit dünnyögött az orra alatt, hogy egy bizonyos valaki nélkül már semmi értelme sincs az életének… ezen már mi ketten is felkaptuk a vizet és egyedül hagytuk őt a teremben.
   Emlékszek, hogy nyomorultul türelmetlen és mérges voltam… magamra, amiért én is pont ugyanolyan kongó ürességet érzek, mint ő.
   De miért is…

Miért kellett elmennie?
Nem tudom, nem árulta el.
Valami rosszat mondhattam,
Most már a tegnapba vágyom.

Tegnap…
A szerelem annyira egyszerű játék volt,
Most kell egy hely, ahol elbújhatnék,
Oh, a tegnapban hiszek.

   Bárcsak minden sokkalta egyszerűbb é gyermeteg okoskodással megoldható lenne az életben, de a cselekmények összegubancolódott gombolyagát sajnálatos módon már nem nekem kell kibogozni.
   Nem mintha kifejezetten vallásos fickó lennék, de én hiszek abban, hogy a végrehajtó hatalom nem a halandó emberek kezében van. Nem hiszek a varázslatban és a csodatévőkben, ahogyan a mikulásban és a fogtündérben sem, de szerény véleményem szerint annyira mindenki hisz Istenben, hogy elgondolkodjon a saját élete véghezvitelével kapcsolatban. Persze abban az infantilis hitben sem ringatom magamat, hogy a sorsom előre meg van írva, vagy valami ilyesmi, de azt biztosra veszem, hogy a dolgok alakulásához engedélyt kell kérned a „fejestől” és passz, nincs beleszólásod. Ha ő nem úgy ítéli meg a dolgokat, ahogyan te, tuti biztos, hogy valahogy keresztbe tesz neked… de csak olyannyira, hogy ne vedd észre, de figyelmeztet, hogy Ő mindenhol és mindenben ott van.
   Ja, dióhéjban ez az elméletem.
   De visszatérve a lényegre: amikor kettesben vagyok a keserves gondolataimmal és a fájó emlékeimmel néha arra a következtetésre jutok, hogy mindez meg sem történik velem… picsába már, híres énekes vagyok és nem egy szappanopera szereplője, nincs igazam? Mégis mi a francért akarnák az égiek azzal felcsűrni az idegeimet, hogy elveszik tőlem azt a lányt, akire esetleg még feleségemként is tekinthettem volna? Miért keserítené meg egy ilyen szúrós tövis az emlékeim vöröslő rózsáját, hogy még véletlenül se tudjam azt állítani, hogy ez a díjam, amiért leéltem a nyomorúságos életem?
   Komolyan… ha több időm lett volna és annyi vér lett volna a pucámban egy napon biztosan megkértem volna Cassidy kezét. Ki tudja, lehet, hogy boldogok lettünk volna együtt. Ha nem baszott volna ki velem a sors, talán közösen éltük volna le az egész életünket és láthattam volna, ahogyan az aranyszőke haja végül teljesen kifehéredik és a hibátlan bőrébe mély repedéseket váj a könyörtelen idő. Niall persze röhögve megcsapta volna a tarkómat, amiért a tudta nélkül nyomultam rá a féltett húgára, de ez már csak részletkérdés lenne, hiszen bármibe le merném fogadni, hogy ő örült volna nekünk… ahogyan a szülei is, hiszen amikor látogatóba voltunk náluk egyik karácsonykor állandóan ezzel a baromsággal ugratták a lányukat.
   Mikor repülsz már ki te is a családi fészekből, mint a bátyád?- kérdezte tőle Mrs. Horan csipkelődve, erre azonban Cass mindig süketnek tetette magát. Édes volt, amikor ilyen kislányosan viselkedett, hiszen ismertem már annyira, hogy ő már felnőtt nőnek tekintette magát… és végül elérte, hogy mindannyian megadjuk neki ezt a tekintélyt.

   A mély gondolataimat egy tompa koccanás zavarta meg, de végül nem ocsúdtam fel tőle. Csak megrebbentek a szemeim és végül átfordítottam az arcomat a másik oldalra. Azt ugyan még némileg érzékeltem, hogy az elernyedt ujjaim közül még valami kicsúszik és legurul a földre, de nem nagyon foglalkoztatott ennek a hangnak a tanulmányozása. Majd reggel megnézem.
   Ha felébredek ugye minden ugyanolya lesz, mint azelőtt Nagyfőnök? Hozd vissza nekünk, de legfőképpen nekem. Bárcsak még egyszer hallhatnám a szépséges Cass a bársonyos hangszínét, amivel pillanatok alatt mindenkinek le tudta kötni a figyelmét... a dallamos szavaiból csak úgy sütött az értelem és a megfontoltság. Csak egy rövid ideig had kapjam vissza, hogy végleg el tudtam engedni. Utoljára még hallanom kell a csilingelő hangszínét, csak ennyit kérek tőled Nagyfőnök!
  
Na, valahogy így hangozhatott életem legrosszabb kívánsága, hiszen - szó szerint - álmomban sem gondoltam volna, hogy az imám kivételesen meghallgatásra talál és kivitelezhetővé teszi a kérésemet és hallhatom Cassy hangját…

××××××
Sweeties!
   Ééés sikerült elkunyerálnom az édesapámtól az internetet - ha valaki olvasta volna az előző bejegyzésemet tudja, hogy min megyek keresztül, azonban a problémám sajnálatos módon még nem került megoldásra - és összedobni nektek egy hosszú, ámde annál unalmasabb és semmitmondóbb részt! Sajnálom, amiért ennyire kusza lett az egész, merem remélni, hogy sikerül majd kiigazodnotok rajta drága olvasók!
   Ezt a fejezetet kivételesen még Liam érzéseinek szenteltem, de ígérem, hogy a következő már sokkalta izgalmasabb lesz!
   Továbbá sajnálom, hogy az előző bejegyzésem kommentjeire nem válaszoltam, de sajnos még csak most tudtam őket elolvasni! Merem remélni, hogy nem nehezteltek rám miatta!
   Tudom, hogy kicsit tré lett ez a fejezet, de esetleg megkérhetlek rá titeket, hogy kommenteljetek, ha van hozzá kedvetek és időtök? Nagyon hálás lennék érte!
   Majd még jelentkezek, ha tudok!
Lots of Love and Kisses:
Nadia

Error

Dear Readers!  
   Sajnos egy rossz hírt kell, hogy közöljek veletek, ami számomra... khm, mondhatni rendkívül kellemen, hiszen egy eszméletlenül béna érvvel kell, hogy meghatározatlan ideig szüneteltessem a blogot! Ráadásul egy olyan okból, ami sajnos az én gondatlanságomnak és hanyagságomnak az oka... na meg persze a menthetetlenül béna internetcsomagomnak, ami ezt az egész komplikációt okozta.
  Először is had tanácsoljak nektek valamit: Soha az életbe ne vegyetek előfizetős netet!
  És akkor a történet...
   Még ennek a hónapnak az elején, anno, elkezdtem unni a telefonomon lévő dalokat, ami szerintem teljesen reális, hiszen már egy jó ideje mindig ugyanazokat az agyonunt számokat hallgattam! Következőképpen kíváncsi és türelmetlen ember lévén - és persze az újdonságok kedvéért, hiszen én mindig le vagyok maradva a mostani "menő" dolgokról - elkezdtem zenéket letölteni, ami a jelenlegi helyzethez mérve rendkívül végzetes hibának bizonyult, mert teljesen lemerítettem a netes egyenlegemet. Eddig szerencsére még engedélyezte, hogy hiper-szuper lassítva használhassam - ami számomra maga volt a megtestesült rémálom, mert minden oldal betöltésére negyed órát kellett várnom - azonban ezt még fanyalogva ugyan, de állításom szerint hősiesen tűrtem... leszámítva a kegyetlen elvonási tüneteket, melyek hébe-hóba előjöttek rajtam.
  Nem elég, hogy nem használhatok YouTube-ot, a történtek értelmében a kedvenc számaim klipjeit sem tudom megnézni, de a jelek szerint már egy-két zeneletöltést sem él túl a mobilinternetem. Katasztrófa, de végső soron ennyi nyafogás elég is lesz... mármint a kifakadás részéről, hiszen nem szeretném egy nyilvános oldalon trágár szavakkal illetni az ilyen méregdrága vackokat, amik még ennyit sem bírnak ki!
   Lényeg a lényeg: A számlabefizetésig nem használhatom a saját internetemet!
   Felháborító az egész komolyan mondom...
   Na, de akkor térjünk a lényegre.
   Jelenleg az édesapám internete segítségével lépek veletek kapcsolatba, hogy életjelet adhassak magamról és megosszam veletek a tré ügyletemet. A krízis ideéig Word-be írom meg a fejezeteket és majd, ha lesz rá lehetőség ígérem, hogy azonnal közzéteszem őket! Merem remélni, hogy a drága olvasóim a szünet után is velem maradnak és visszatérnek, mert nélkületek nem tudom, hogy mihez is kezdenék... kérlek, bízzatok bennem, irtózatosan hálás lennék érte!
   Nagyon sajnálom azoktól, akik néha bekukkantottak a szerény kis blogomba... bocsánat, hogy ilyen felelőtlen voltam, mert így egy ideig nem fogok tudni részt feltenni! Tehát a blog körülbelül a hónap végéig szünetelni fog, hacsak nem történik valami varázslat és valami égi csodának köszönhetően feltöltődik az egyenlegem... de ennek nem sok az esélye.
   Még egyszer sajnálom ezt a kis zűrt, igyekszek mindent rendbe hozni!
Love my Blogreaders:
Nadia
PS: Remélem, nektek sokkalta jobb lesz mint nekem...