Give me a Break!

My Lovely Sweethearts!

   El tudom képzelni, hogy most mennyire utálhattok engem... már, ha egyáltalán maradtak olyanok, akik még hébe-hóba idetévednek! Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltam az oldalt! Fogalmam sincs, hogy hányan vártátok egyáltalán a következő fejezetet - előfordulhat, hogy most is csak magamnak teszek közzé bejegyzést - de sajnálatos módon nem amiatt írok most nektek. Vagyis, jobban mondva azzal kapcsolatban is, de hogy ne kerülgessem a forró kását, bevallom, hogy egyáltalán nem az volt a fő motiváló oka ezen soraimnak.
   Nos, igazából azért ültem megint monitor elé, hogy közöljem veletek, hogy egy ideig szüneteltetnem kell a blogot. Hivatalosan. Most nem arról van szó, hogy ne lenne hozzá kedvem, vagy ne lenne ihletem, csak... jelenleg más dolgokra kell, hogy koncentráljak. Sajnálom! Mivel itt a nyakunkon az év vége és én a fejembe vettem, hogy javítani fogok, kicsit hanyagolnom kell az írást, hogy megerőltessem a rozsdás agykerekeimet a nyári szünet előtt. Muszáj, hogy "elfogadhatónak" titulált jegyek díszelegjenek a bizonyítványomban, a tanulás mellett pedig nem marad időm, sem energiám kiötleni a blog folytatását.
   Nagyon remélem, hogy ennek ellenére nem fogtok elpártolni tőlem, drága olvasók...
 
   Ja igen, és még valami.
   Lehet, hogy páran ismeritek szerény személyem blogger múltját... vagy minek is nevezzem a bénázásom kezdetét. Na, de lényeg a lényeg, ezzel kapcsolatban viszont lehet, hogy tudok egy kellesebb hírt is közülni veletek - természetesen csak akkor, ha van pár olyan olvasóm is, akik az előző blogomról tévedtek ide. Erre viszont kicsi az esély... mindegy.
   Szóval, pontosan kettő napja, hogy feltetem egy hanyag bejegyzést a Bittersweet-re, miszerint én balga fruska elfelejtettem az oldal az egy éves születésnapját. Ciki. Na mármost, ha van időtök és kedvetek nyugodtan bekukkanthattok oda, hiszen erősen elgondolkoztam az egykori történetem második évadján... ti mit szólnátok hozzá? Két ember támogatná - már a kommentek alapján - de nem vágom ekkora fába a fejszémet, ha csak ennyien pártolnák az ötletet. Ezért fordultam mot hozzátok.
   Mondjuk, információnak szántam, vagy mi.
   Tehát, aki kedvet kapna egy kis olvasásra a közeljövőben, szívesen várom az előző blogomon!

Bittersweet

Best Wishes:

Nadia

Help!

Dear Readers!

   Először is leszögezném, hogy nagyon, de nagyon sajnálom, amiért egy ilyen jelentéktelen bejegyzéssel fordulok hozzátok, amikor még arra sem vettem a fáradtságot, hogy feltegyem a negyedik fejezetet! Ezt természetesen rendkívül szégyellem, de kivételesen a segítségetekre lenne szükségem egy szavazással kapcsolatban.
   Szerintem nem titok, hogy indultam egy blogversenyen a Kreativitás Határai című blogon, ahol jelöltettem szerény személyemet a Legjobb Író kategóriában is. Nem tudom, hogy ezt milyen felindulásból tettem, de jelen esetben nem is ez lenne a leglényegesebb dolog. Tehát, a versennyel kapcsolatban pedig az oldal bloggerinája egy szavazást indított, amiben nektek kell eldöntenetek, hogy kit tartotok a legjobbnak a felsoroltak közül. Na, szóval erről lenne szó.
   Természetesen egyikőtöktől sem várok el semmit, ennek ellenére örülnék neki, ha bekukkantanátok az oldalra és bepipálnátok a nevem melletti kis kockát. Rendkívül hálás lennék érte nektek!
   A résszel kapcsolatban pedig annyi, hogy hamarosan azt is közzé fogom tenni!
   Addig is merem remélni, hogy egyikőtök sem megy olyan messzire :)

A Kreativitás Határai

Love ya:
Nadia

Third Case

Édes kettes, az élet fintora és én...

   Az embert semmi sem tudja jobban megzavarni alvás közben, mint a kutyaugatás.
   Az igazat megvallva ez volt az első számottevő gondolatom a kavargó emlékképeim forgatagában, amikor mondhatni magamhoz tértem. Komolyan, még az esküdt ellenségeimnek sem kívánnék ilyen kínlódó ébredést, mint amit nekem volt „szerencsém” átélni, amikor a szomszéd nyugdíjas férfi házőrző vérebének az észveszejtően hangos vonyítása félbeszakította a nem éppen kellemesnek nevezhető álmaimat. Nem mondom, sosem különösebben voltam megbarátkozva azzal a döggel, de ezzel a kis „akciójával” túllépett egy olyan képletes - jobban mondva nem létező - határt, amit eddig egyik élőlénynek sem engedtem meg, legyen az akár ember vagy állat. De a neheztelésem igazi oka az egy olyan incidensből fakad, ami miatt másfél hónapig nem is állhattam színpadra.
   Teljes kicseszés!
   Az a veszett eb egyszer ok nélkül megharapott… oké beismerem, akkor per pillanat talán egy kicsikét szurkapiszkáltam, de ez csak egy lényegtelen részletkérdést ahhoz a tragédiához mérten, mit nekem kellett végigszenvednem. Az affért követően ajánlottam az állat gazdájának pár olyan embert, akik segítenének annak a féktelen jószágnak lelohasztani ezeket a váratlan dühkitörései. Ezzel a fejleménnyel mondjuk le is zárult az téma, de így is eléggé megszenvedtem azt a mérhetetlen mennyiségű dögunalmas órát, amit egy szűk kórteremben vegetáltam végig.
   A történtek után hetekig ki sem dughattam az orromat miatta a kórházból, azt követően pedig szigorú otthoni pihenést rendelt el az orvos, amiért simán be is perelhettem volna a szomszéd vénembert! Azonban az szóban forgó fószer könyörgése végül ejtettem a vádat, hiszen végső soron tudtam, hogy egy kis mértékben - de csak egy egészen icipiciben - én is hibás voltam. De a kutya kontrolláláshoz ragaszkodtam, hiszen ki a franc gondolná, hogy a bundás jószág felkapja a vizet, amiért megpöckölik az orrát? Őrület. Na, nem mintha az ilyen kutyulisuttogók olyan prók lennének, vagy valami, de amúgy léteznek - lecsekkoltam az interneten - és ennek az ominózus ebnek nem ártana igénybe venni az ilyen kezeléseket… de most komolyan!
   De visszatérve a lényegre: Nem ez volt életem legkellemesebb ébredése, azt meg kell hagyni.
   Egy pillanatig még abban a tévhitben ringattam magamat, hogy ugatás minden bizonnyal csak a fáradtságtól rozsdás agytekervényeim szüleménye. Reméltem, hogy a tudatom ezzel csak némiképp figyelmeztetni próbálja a szervezetemet a kialvatlanságáról… de nem.
   Egyszer minden álom véget ér.
   Szerintem nyomós érv volt az előbbi gondolat elvetése mellett, hogy amikor kinyitottam a szememet és hozzászoktattam a kinti világossághoz még akkor is tisztán hallottam a szenvedő korcs fülsüketítő hangját.
   Jesszus, ezt az éktelen hangzavart ki nem hallja?
   Ééés akkor itt látható egy kimerült fiatal felnőtt nehézkes ébredése…

   Az ébredést követően a másodperc törtrészéig még megpróbáltam reménykedni benne, hogy igazából nem is otthon tespedek a karosszékben, hanem egy trópusi hotelszobában vagyok a bandával a tervezett világ körüli turnénkon. Szép kis gondolat. Következőképpen sietősen vissza is csuktam a szemeimet, hátha végül elém tárul a vágyálmaim szüleménye és kiderül, hogy azt a sok baromságot, amire a tegnap estéből emlékszek mind csak képzeltem, vagy valami ehhez hasonló.
   Nyugi Liam, tuti, hogy így van! A srácokkal tegnap este nyilvánvalóan bulizni voltál, vagy esetleg egy koncert utáni partin flörtöltél a rajongóitokkal, majd a csajok minden kétséget kizáróan totál betépve és full részegen vonszoltak haza téged az oldalukon! - egy ideig még megpróbáltam ebbe az eshetőségbe sulykolni minden hitemet, de már volt „szerencsém” annyira ismerni magamat, hogy ezt a feltételezést biztosan kizárjam. Ezzel abba is hagytam a saját lódításomat - Naná, hogy csak melóztam a többiek helyett, hogy aztán hullafáradtan hazaautókázzak! Jellemző rám. Szórakozóhelyeknek és lányoknak már egy jó ideje a közelébe sem megyek… ez a Liam legalábbis önszántából biztosan nem.
   Végül felhagytam a próbálkozással és egy gyors elgondolásból sietősen meggyűrtem a halántékomat, majd kísérletet tettem arra, hogy kidörzsöljem az álmosságot a szemeimből. Persze teljesen sikertelenül. Egy elnyújtott ásítást követően azonban már végleg visszakényszerítettem a tudatomat a jelenbe, ezzel megkezdődött az ébredésem második felvonása.
   Miután kiokoskodtam, hogy tegnap éjszaka a kimerültségem eredményeképpen magamra öntöttem az energiaitalom maradékát totál begőzöltem. Bár mondjuk erre nem volt különösebben nagy dolog rájönni, mivel tiszta ragacs voltam mindenhol, szóval…

- Basszus!- fakadtam ki egy tehetetlen grimasz kíséretében, azonban végül más ragadta meg a figyelmemet, így a gatyám ugyanolyan nedves maradt, mint eddig. Valami halk ciripelés ütötte meg a hallókáimat, ami nem hagyott nyugodtan füstölögni. Egy pillanatig ugyan fülelnem kellett, hiszen a szomszéd cseszett vérebe miatt még a saját gondolataimat is alig hallottam, de végül meghallottam a halk zenét, amely az előszobában csendült fel.
   Imagine Dragons, Radioactive - analizáltam magamban a számot - Akkor ez csak a drágalátos Eleanor Calder lehet… de lövésem sincs, hogy mégis mi a fészkes fenét akar tőlem.
   A hallba érve egy kis kutakodás után megtaláltam a keresett tárgyat a gitártokomban. Lövésem sincs, hogy hogyan kerülhetett oda, de igazándiból nem is ez volt a lényeg. Na, de végtére is, igazam volt, hiszen amikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére, kisilabizáltam, hogy tényleg Tommo barátnője „zargat” engem ezen az elcsépelt elektronikai úton.
   Első tippre azt mondtam volna, hogy Lout keresi, vagy valami vele kapcsolatos hülyeség, de azt azért száz százalékra biztosra vettem, hogy nem sűrűn szokott ilyen módszerrel kapcsolatba lépni becses személyemmel. Eddig maximum csak kétszer keresett engem telefonon, nem többször. Egyszer azért, hogy megkérdezze, hogy mi Tomlinson kedvenc színe - ez még viszonylag a kapcsolatuk hajnalán esett meg - másodszor pedig azért, mert valakinek keseregnie kellett, amiért összeveszett a bandatársunkkal, amiért Louis elfelejtette valamelyik fordulójukat, vagy mi a franc. Mondjuk Elt a bandából mégiscsak a mostani pasija, Lou ismerte ki igazán, pedig előtte - ha minden igaz - Harryvel kavart. Mondjuk a részletek eddig sem különösebben érdekeltek, inkább csak untattak, így pontot tettem az ügylet végére. Zárójelben megjegyzem, elméletileg már régen lezárták, ami kettőjük között volt, de erre azért nem vennék mérget. Pont.
   Hát, a jelek szerint történnek ma még csodák…

- Hello El!- szóltam bele kissé rekedtes, jól imitált „most keltem fel” hangon, azonban Eleanor oda sem bagózott a jól irányzott célzásomra, hanem nyomban csivitelni kezdett.

- Hali Liam, esetleg lenne rám egy perced? Nagyon fontos dologról lenne szó- jött az érdekfeszítő kérés a kissé vinnyogós hang gazdájától, mire értetlenül összevontam a szemöldökömet. Hirtelenjében nem tudtam mire vélni ezt a váratlan társalgási kedvet, hiszen mint már említettem, nem különösebben voltunk jóban Calder kisasszonnyal.
   Eleanor Calder mindig zárkózott volt a társaságunkban, mármint akkor, amikor banda szintjén jöttünk össze a srácokkal. Nem kifejezetten szándékozott normálisan megnyílni előttünk, de persze mi nem is vártuk el tőle. Még - úgy ahogy - Hazzával néha vált pár szót, de én nem látnám, hogy különösebben élveznék ezeket a rögtönzött szóváltásokat, így nem szándékoztunk beleütni az orrunkat a leányzó érdekelt dolgaiba. Úgy voltunk vele, hogyha Louis-val szeretik egymást, akkor áldásunkat adjuk rájuk a skacokkal, de úgy teszünk, mintha együtt sem lennének. Valahogy így állunk Tomlinson barátnőjével… nem hadilábon, mégis feszkósan. Persze El barátságos és udvarias, azonban nem az a tipikus határozott nő, akinek elvileg vallja magát, ha a bandánkról volt szó. Ugyan Tommo állítása szerint, amikor kettesben vannak annyit tud beszélni, mint a vízfolyás, de ebben a „kiváltságban” természetesen csak az részesülhetett, akit a lány méltóztatott közel engedni magához. Ebbe a körbe szerencsére azonban nem tartoztam bele.
   Az igazat megvallva nekem nem annyira szimpatikus a Calder lány, mint ahogyan azt Lou elvárná tőlünk, de természetesen erről mélyen hallgatok, nehogy véletlenül belerondítsak a haverom és a közte folyó románcba. Isten ments, a végén még én leszek a bűnbak!
   Lényeg a lényeg: én nem kerestem őt, ő sem keresett engem, ami teljesen korrekt volt, hiszen mindketten semlegesek voltunk egymásnak. A társaságból mind láttuk és látjuk rajta, hogy nem kifejezetten vágyik a társaságunkra, így hagytuk is őket édes kettesben Louis-val.
   De most úgy tűnik, beütött a katyvasz…

- Ugye tudod, hogy Tommo még otthon durmol a lakásában?- kérdeztem a lánytól hitetlenkedve.

- Tudom, de most hozzád jöttem Payne- válaszolta a vonal másik végéről, türelmetlen hangszínben- Jesszusom, beengednél végre ezen a nyomorult kapun, vagy megvárod, amíg ez a tomboló kutyuli felfal? Tudod, hogy nem állok jót magamért, ha várakoznom kell…

- Kicsit sem vagy szarkasztikus- forgattam meg a szemeimet kárörvendő gunyorossággal, azonban mire kimondtam a mondat második felét Eleanor már bontotta is a vonalat.
   Kedves lány, mondhatom- gondoltam magamban kelletlenül, miközben kimentem a konyhába és lekaptam a kapu elektromos távirányítóját, hogy be tudtam engedni a Calder kisasszonyt - Most még az átlagosnál is sokkalta nyűgösebb.

- Komolyan nem hallottad, hogy az a kutya majdnem kettéharapta a drótkerítést?- csendült fel a lány magas hangja a hallból, ahogyan berontott a lakásba. Fáradtan égnek emeltem a szememet, ahogyan a kissé idegesítő hanghordozás gazdája befejezte a panaszkodást, majd fogtam magamat és elindultam az említett helyiség felé, hogy köszöntsem a reggeli vendégemet.
   Amint kiértem az előszobába a hosszú barna loknikkal megáldott El már ki is lépett az arasznyi sarkú cipőjéből, majd nagy meglepetésemre nyomban felkapott a legközelebbi szekrényről egy nagynak is nevezhető kartondobozt, amit gondolom az imént hozott be.

- Ez meg mi a franc?- kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel, mire nagy meglepetésemre Eleanor zavartan megrázta a fejét, miközben vetett egy ódzkodó pillantást a napbarnított karjaiban tespedő dobozra, mintha ő is csak most venné észre a tárgyat, mint zavaró tényezőt.
   Ha a szemeim nem csaltak, mintha szégyenkezés csillant volt a csokoládébarnához hasonló színű szemeiben, ahogyan sietősen a füle mögé tűrte az egyik kósza tincsét…

- Mindent szép sorjában Liam!- utasított a lány foghegyről, miközben furcsán megköszörülte a torkát - Először igazán megkérdezhetnéd, hogy akarok-e inni valamit, le akarok-e ülni, vagy esetleg…

- Kaviárt és pezsgőt ne szolgáljak fel pincérnek öltözve, miközben az erre a célra idehozatott klasszikus zenekar Mozartot játszik?- horkantam fel egy jelentőségteljesen fintor kíséretében, mire a hullámos hajkorona gazdája unottan fújt egyet a megnyilvánulásom hallatán. Azzal a lendülettel lazán ellibbent mellettem egy erélyes illatú parfümcsíkot húzva maga után, miközben „egészen véletlenül” a válla keményen nekiütődött az enyémnek. Gondolom ezzel azt akarta kifejezésre juttatni, hogy túllőttem a célon ezzel a hozzászólásommal és a kisasszony lelkébe tapostam, de hogy őszinte legyek jelen helyzetben valahogy a legkevésbé sem foglalkoztatott.
   Kíváncsian figyeltem, ahogyan Calder lepakolja a dobozt a nappaliban, de olyan óvatosan helyezte le a kanapéra, mintha csak egy felbecsülhetetlen műkincset lopott volna el a múzeumból. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én úgy láttam, mintha bűntudatot érezne egy egyszerű papírtárgy miatt, amit egyszerűen képtelen voltam elképzelni egy olyan erőskezű jellemről, mint ő. Rendellenes viselkedés a lánytól, azt meg kell hagyni. Egy pillanatig még távolról figyeltem, ahogyan El vékony ujjai a másodperc törtrészéig ökölbe szorulnak a doboz érintésére, végül azonban közelebb merészkedtem a különös módon ideges Eleanorhoz.
   Mellé érve diszkréten megkopogtattam a vállát, miközben El egy gyötrődő sóhaj kíséretében felegyenesedett - Tényleg szeretnél inni valamit? Ha gondolod, reggelizhetsz velem…

- Kösz, de most inkább passzolom- fonta össze a karjait a mellkasán, miközben szórakozottan végigmért engem a tartózkodó tekintetével, végül azonban inkább a nappalit kezdte firtatni a szemeivel a rendezetlen jómagam helyett- A te lakásod még mindig rendezettebb, mint Tommoé…

- Ez azért egyértelmű- tettem zsebre a kezeimet, hiszen mindketten teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a ténymegállapítás teljesen helytálló. Figyeltem, ahogyan a lány már nyitotta is volna a száját, hogy válaszoljon, nagy kellemetlenségemre azonban hirtelen valami más ragadta meg a tekintetét, amit egy kis hezitálást követően ki is jelentett.

- Nem mintha sértésnek szánnám Liam, de én a helyedben megpróbálnék mielőtt szobatiszta lenni - húzta el a száját rosszmájúan, miközben a nedves nadrágomról az arcomra emelte a csillogó szemeit - A nők többsége szerény véleményem szerit nem szeretné a pasijának a pelenkáját cserélgetni szabadidejükben…

- Rohadt vicces vagy- szakítottam félbe egy türelmetlen legyintés kíséretében.

- Héj, én csak segíteni akarok- emelte fel a kezeit védekezés képpen- Tudom, hogy milyen egy éretlen fószerrel kavarni, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam! Hidd el, kellemetlen érzés mások előtt Loura felügyelnem, amikor éppen valami baromságon töri a fejét, vagy ilyesmi…

- Képzelem- szűrtem a fogaim között fanyalogva, miközben figyelmeztetően megforgattam a szemeimet, jelezve, hogy ez számomra nem éppen érdekelt téma.
   Egy ideig még mindketten farkasszemet néztünk egymással, ami akaratlanul is, de olyan érzést keltett bennem, mintha a Calder lány tesztelni akarna. Ellenőrizni egy olyan háború előtt, amiben már borítékolva van a bukásom. Fogalmam sincs, hogy ez miért ötlött fel bennem, de ahogyan Eleanor kárörvendő kisasszonyként felszegte az állát, olyan érzés kerített hatalmába, mintha speciel ő pont egy olyan ember lenne, akire igaz a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Na, nem mintha olyan jéghideg jégtömbnek gondolnám, mint ahogyan azt a tekintete sugallja, de bármiben le merném fogadni, hogy a szíve helyén csak kődarabok vannak.
   Nem gonosz, csak fagyos.
   Végül El egy blazír vállrándítás kíséretében elfordította a tekintetét az enyémtől, majd ezzel a lendülettel elindult az előszoba felé, ami nem mondom eléggé váratlan fordulatként ért.

- Most meg hová mész?

- Ööö, hát dolgozni- pillantott hátra a válla fölött értetlenül- Miért, hova máshova menjek?

- A doboz nem kell?- kérdeztem vissza fürkészve grimaszolva, miközben tehetetlenül beletúrtam a kócos frizurámba, azzal a gondolattal a fejemben, hogy ez a nap egyre furcsább és furcsább lesz... és akkor még nem is voltam tisztában a végkifejlettel.
   Eközben Calder a hallban felettébb gyorsan bújt bele a fekete cipőjébe, hogy mielőbb szabadulhasson tőlem. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezzel a kartonnal kapcsolatban mindig nagyon feszülten reagál, hiszen a hattyúszerű nyaka láthatóan megrándult, ahogyan felemlegettem a „fenyegetőnek” titulálható tárgyat. Figyeltem, ahogyan a bőre jól kivehetően megfeszül az említett testrészen, ahogyan összeszorítja a szívszerű ívben álló ajkait, láthatóvá téve a csontjait.
   Mármint a reakciójából ítélve én azt szűrtem le, hogy ez a téma nem éppen az ínyérevaló.

- Azt neked hoztam Liam…- nyelt egy nagyot a lány.

- Miért, mi van benne?- faggattam Eleanort gyanakodva, mire ő felém fordította a mély barázdájú arcvonásokkal tarkított külsejét, ami szinte semmi mást nem tükrözött csak szánakozást, ahogyan először a kartonra, majd rám emelte a barna íriszét.
   Ekkor már tudtam, hogy nem csak egy hétköznapi baráti küldemény.
   Bevallom, ez egy kicsit megijesztett.

- Kérlek, majd csak akkor nyisd ki, ha elmentem- szívogatta az alsó ajkát, miközben gúnyosan kisöpörte a szemébe lógó haját, mire sértetten puhatolózni kezdtem.

- Miért?

- Mert egyszerűen nem akarok többször szembesülni a tartalmával! Nem akarom látni az érzelmeid tükröződését az arcodon, amikor felnyitod a tetejét, hogy aztán egy olyan zsákutcába keveredj, ahonnan már nem fordulhatsz vissza- magyarázta szórakozottan, mire értetlenül összevontam a szemöldökömet- Ha tényleg olyan tisztességes pasi vagy, mint ahogyan azt Louis mondta, biztosan te is így fogod érezni magadat, majd ha neked is el kell vinned ahhoz az emberhez, aki utánad következik…

- Mi van?- fakadtam ki türelmetlenül, hiszen egy mukkot sem értettem abból a sok marhaságból, amit a Calder lány összehadovált nekem.
   Nem csoda, hogy Zayn őrültnek tartja.

- Ez nagyon fontos Payne, ne felejtsd el- tette hozzá a bizalmatlan tekintetem láttán El, miközben visszafogott nyugtalansággal mélyen a szemembe nézett, majd gyorsan vett egy mély levegőt mielőtt végleg átlépett volna a küszöbön.
   Végül azonban mégis visszapillantott a szánalomra méltó csekélységemre- Légy szíves, azért mosakodj meg, mert az egész ház bűzlik ettől az émelyítően édes cseresznye szagtól...

- Kiöntöttem az energiaitalomat- daráltam meglepetten a váratlan témaváltás végett, mire Eleanor vetett rám egy lesajnáló pillantást, mondva, hogy ennél bénább már nem is lehetnék. Végtére, miután biztatóan a doboz felé bökött az állával, fogta magát és köszönés nélkül kitipegett az ajtón, miközben a táskájában már nyomban a kocsikulcsa után kezdett kutakodni.
   Egy ideig még az ajtókeretnek dőlve hallgattam, ahogyan a lány felbőgeti az utcába a motort, majd gondolom miután kiengedte a kéziféket, a sebváltóra téve a természetellenesen csontos ujjait, elindult. Ezzel a lendülettel pedig ki is kanyarodott az utcából, egyedül hagyva engem az értetlen kíváncsiságommal, a kavargó gondolataimmal, na meg persze ezzel a különös dobozzal, ami fogalmam sincs, hogy mit rejteget a számomra…
   Édes kettes, az élet fintora és én.

××××××××

My Lovely Readers!

   Most olyan szívesen felpofoznám magamat, ha egy külső szemlélő szemszögéből látnám magamat, ahogyan éppen ezeket a szavakat gépelem... de komolyan! Annyira röstellem, hogy ennyi ideig hanyagoltam a blogot, beleértve titeket is! Mentegetőzésre pedig semmi okom sincsen. Nagyon, de nagyon sajnálom ezt a hosszadalmas késést, de ígérem, hogy mostantól rendszerezni fogom a részek megjelenését!
   Kisujjeskü ;D

   De akkor jöjjön a jó hír: 13-án újra a saját internetemmel számítógépezhetek!

   Egyébként nagyon szépen köszönöm a kedves kommentjeiteket, ezért is sajnálom annyira, hogy nem sikerült normális író-olvasó kapcsolatot kialakítanom... merem remélni, hogy valahogyan még visszalophatom magamat a szívetekbe, mert én mindennél jobban szeretek nektek írni! Egy szürke nap után annyira imádom az édes hozzászólásaitokat olvasni, ezért pedig szerény véleményem szerint megéri késő estig fent maradni, hogy bepötyögjek nektek egy - szerintem - elfogadható részt!
   Köszönöm, hogy vagytok nekem!
   Ha nem nehezteltek rám nagyon, kérlek, pipáljatok, bár pár hozzászólásnak jobban örülnék - de persze nem várok el tőletek semmit, amikor én sem teszek meg minden tőlem telhetőt a részekkel kapcsolatban!

All of my Best:

Nadia

PS: Saját bevallásom szerint ez a rész is lapos lett, de ígérem, hogy ezután már ténylegesen beindulnak az események és izgalmasabb fejezetekkel szolgálok majd...

Second Case

A tegnapi halálcsillag   

The Beatles - Yesterday

   Egy fáradt sóhaj kíséretében rúgtam be magam után a lakásom ajtaját így meg is szabadultam az utcában ragyogó kísérteties utcai lámpáktól, melyek minden élettelen tárgynak kísérteties, vértócsához hasonló árnyékot festettek. Nem mintha félős csecsszopó lennék vagy valami, de számomra a sötét a rettegés megtestesítője. Mindig tele van tőle a liberóm, mert engem minduntalan az elmúlás fölöttem lebegő rémére emlékeztet, amikor lehetősége van arra, hogy mögém lopakodjon és kioltsa az életemet.
   Tudom, hogy baromság, de ez van… köztudott tény, hogy sosem tudok teljesen felnőni.
   Bágyadt mozdulatokkal dobáltam le az előszobába a dolgaimat, amikkel jelen esetben éppen tele volt a kezem. Ezek következtében a gitáromat talán egy kicsit túl erősen vágtam oda a földhöz – már a hangból következtetve - de jelen esetben ez nem kifejezetten foglalkoztatta az elerőtlenedett agykerekeimet. Hagytam, hogy a felejtés mocsarába süllyedjen.
   Eddig sem kételkedtem, ha valaki azt mondta, hogy a meló rohadtul kifárasztja az embert, de mostanában már élő demonstrációként is szolgálhatnék ehhez a megnyilvánuláshoz.
   Nagyokat pislogva rendezgettem el a sok holmit a szobában lévő szekrényen, hogy még véletlenül se csukódjanak le a szemeim, miközben alvajárókat megszégyenítő bambasággal nyomtam el egy feltörni készülő, kisgyerekes ásítást. Az igazat megvallva, szívem szerint legszívesebben ott helyben elnyúltam volna a szőnyegen, hogy végre valahára álomra hajthassam a fejemet, de még derengett valami olyasféle fogadalom, hogy összeszedettebben és érettebben fogok gondolkozni… még ilyen álmosan is. Tuti, hogy a régi Liam Payne már régen az előszoba szőnyegén, a tükör előtt - vagy a franc tudja hol - horkolna, de vannak dolgok, amikhez az embernek a kora ellenére előbb fel kell nőnie.
   Na, ilyen szituba keveredtem én.
   Ez az oldalam egy olyan maszk mögé rejtőzött, ahonnan már soha nem fogják kiugrasztani a nyulat a bokorból. Senki sem tudná visszahozni azt az önfeledt kissrácot, aki a hírnevem hajnalán voltam… de azóta úgy könyvelem el a bennem végbemenő változást, hogy felnőttem. Igen, megkomolyodtam vagy mi… még véletlenül sem Cassy Horan miatt lettem olyan, akivé váltam, nem!
   Azonban ez a Pán Péter ellenes megnyilvánulás nekem nem volt elég mentség a történtekre, hiszen nem voltam annyira hülye, hogy ezt beetessem magammal! Tudtam, hogy egy hozzám hasonló fiatal felnőtt tuti, hogy magasról tett volna a kötelességeire, ha egy olyan híresség helyében lett volna, mint én, de nekem ebben a helyzetben öt ember helyett kell józanul eljárnom. Az egész banda helyett kellett felnőtt lennem. Nem engedhettem meg magamnak a felelőtlen viselkedést. Példának okáért - csak, hogy ne mindig Cassandrával példálózzak - ilyen kihívás maga a nagybetűs élet is… itt tanultam meg, hogy a meggondolt cselekedetek nem eredményeznek olyan szörnyűséges következményeket, mint amilyenekkel anno szembe kellett néznem.
   Megtanultam, hogy ne húzzak ujjat a sorssal…

   Mostanáig alig merek arra a délutánra gondolni, pedig felnőtt ember lévén már meg kellett volna emésztenem a történteket. Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magamat a dolgokon. Az álmaim mindig elém varázsolják az agyam legsötétebb kis zugából is azt a bizonyos ominózus élményt és nem hagyják, hogy felejtsek. Olyan mintha a temetés minden egyes kis mozzanatát a szemhéjamra égették volna. Minden egyes kis részletre emlékszek.
   Niall fájdalomtól rángó arcára, ahogyan kitartóan nyelte a könnyeit, miközben Memory lankadatlan anyáskodással dörzsölgette a vállát. Az események forgatagában furcsának és meglehetősen szemérmetlennek találtam, hogy lány a barátjával ellentétben egy könnycseppet sem hullatott a szertartáson. Akkor két tippem is volt: vagy arra tettem volna le a voksomat, hogy annyira szürke a csaj, hogy még erre az emberi tulajdonságra is képtelen volt, vagy a pasijában akarta tartani a lelket, aki helyette is elég sokat zokogott már. Gentleman lévén én a másodikra szavaztam, de egy kellemetlen kis sejtés ott motoszkált az agyamban, miszerint a lány esetleg kattos, vagy valami ehhez hasonló kit talány. Számomra úgy hatott ezt a jelenet, mintha szerepet cseréltek volna. Akkor délután Mo volt a férfi Nialler helyett, ezt vitathatatlan.
   De, hogy szavam ne feledjem: Erre ugyan kicsit gyérebben, de felületesen emlékeztem a többi bandatag gyötrődő arcvonásaira is, akik szerintem akkor bárhol máshol szívesebben lettek volna, mint abban a temetőben a hangosan sírdogáló Mrs. Horan és a férje mellett. Mentségemre szóljon, hogy nekem is elködösítette a tekintetemet a kinti csípős hideg - még véletlenül sem a könnyeim -  és ezért nem koncentráltam annyira a többiekre, de ezzel be is fejeztem a magyarázkodásomat. Szerintem nem voltak egyedül azzal a gondolattal, hogy fogják magukat és egyszerűen lelépnek onnan… láttam rajtuk, hogy ezen filóznak. Bevallom, én is ugyanilyen kínzó érzésekkel viaskodtam, ahogyan a lelkész hosszadalmas blablája után eltemették a szeretett Horan lányt, de a jelenlévőkkel ellentétben és igyekeztem minden boldog emléket előkaparni Cassandrával kapcsolatban, hogy még véletlenül se törjek meg.
   Életem legrosszabb napja volt.
   Ugyan azóta már sok víz lefolyt a Temzén én valahogy képtelen vagyok kiverni a történteket a fejemből. Azóta minden olyan… átlagos és unalmasnak hat, mintha egyszerűen nem tudnék alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. Szinte fürdőszivacsként facsarja a tudatomat a remény, hogy ez a státusz nem beálló és egyszer majd minden visszaáll majd a rendes kerékvágásba… de sajnálatos módon tévedtem, mert azóta semmi sem változott, a lelkemben lévő fájdalommal párhuzamosan, amely szinte ordított, hogy valami nincs rendben. Az egész lényem érezte, hogy egy szerves része hiányzik az életemnek.
   Mégis miért kellett, hogy így alakuljanak a dolgok?
   Amint végeztem a pakolászással az előszobában, éppen elvánszorogtam volna a konyhába, hogy a lagymatagságom ellenszereként előkotorjak a hűtőből egy doboz energiaitalt, amikor meghallottam, hogy a várószobában lévő gitár - melyet eredetileg a falnak támasztottam - felmondta a szolgálatot és egy nagy csattanás kíséretében elterült a földön. Jelen esetben azonban semmi sem tudott volna kizökkenteni a zombikat megszégyenítő állapotomból, így mindent úgy hagytam, ahogyan volt. Kivételesen érintetlenül hagytam a rumlit… hátha másnap reggel elég erőt ad arra, hogy nekikezdjek egy egyhangú napnak a régi énem nélkül.

- Klassz vagy, sínen van az életed Payne- sziszegtem magamnak epésen, miközben türelmetlenül fújtam egy nagyot a hallottakra. Ezen felindulva valami olyasmi gondolat szökött a fejembe, hogy mostanában valahogy semmi sem szeretne nekem összejönni.
   És akkor jöjjön a kimerültségem oka.
   Sosem szerettem, amikor nekem kellett lezavarni az éjszakai stúdiózásokat az otthon durmoló bandatársaim helyett, hiszen ilyenkor mindig olyan érzés kerített hatalmába, mintha nem is lennék ura a saját testemnek, csak mechanikusan végzem a dolgomat, mint egy élőhalott. Természetesen szívesen dolgoztam, hiszen elméletben szerettem a munkámat… bár e részét nem kifejezetten élveztem, mégis kénytelen voltam végigszenvedni, hiszen a lelkiismeretem rendesen belém verte a kötelességtudat fogalmát. Tisztában voltam vele, hogy ennyivel tartozok a világnak, amiért a rajongóink annyit támogatnak minket, amikor véleményem szerint nálunk sokkal tehetségesebb zenészek is felcsapták már a fejüket. Bármilyen nagy áldozati hátrányai is vannak rám nézve ezeknek az éjszakáknak, sajnálatos módon valakinek ezt is meg kellett csinálnia, ha papíron még énekesek akarunk maradni. Természetesen ezzel nem lenne bajom, de már unom, hogy állandóan rám hárult a feladat, hogy ezen az estén asszisztáljam a bent dolgozó hangmérnökök munkáját.
   Elméletben nem öten vagyunk a bandában?
   Miután a konyhából sikeresen kiszipolyoztam az áhított nedűt és egy húzással le is öntöttem a torkomon - azaz kivettem a frigóból egy energiaitalt és elkortyolgattam - nyújtott léptekkel a nappali felé vettem az irányt, hogy keressek magamnak valami ülőalkalmatosságot ebben a cseszett nagy házban. Az említett helyiségben azonnal erőtlenül leroskadtam a fotelbe és ezzel a lendülettel hátra is dőltem, majd teljesen belesüppedtem, hogy teljesen átadjam magamat az álmosságnak.
   Körmönfont mozdulatokkal hagytam, hogy elernyedjenek a végtagjaim, amint végre nem nekem kellett megtartanom a saját testsúlyomat. A gondolataim ladikja kellemesebb vizekre evezett, azzal az érzéssel, mintha a víz felszínén lebegnék gondtalanul, légies lélekkel… ami persze nem volt igaz, hiszen a tudatom tisztában volt azzal, hogy elég sok nívós kérdés nehezíti a bensőmet. Természetesen nem voltam olyan könnyed, mint ahogyan éreztem magamat, de félálomban ez a tény már nem osztott, nem szorzott.
   Jó lett volna kibeszélni ezeket a gondokat… de kinek, amikor magamra maradtam?
   Senki sem értene meg…

   Megkönnyebbülten fújtam egy nagyot, ahogyan végre valahára hivatalosan is elérkeztem a nap végére… azon belül pedig a jól megérdemelt, munkai utáni pihenéshez, amire egész délután vártam. Egy pillanatig még ide-oda forgattam a szemeimet a szobában, de, amikor a tekintetem elnehezült, végül hagytam, hogy a szemhéjaim lecsukódjanak, és teljes sötétségbe burkolják az idilli kis világomat, amibe jelen pillanatban belecsöppentem.
   De hirtelen furcsa dolog történt.
   Éppen szuszogva megtámasztottam a fejemet a dívány háttámlájában, amikor akaratlanul is, de valamiért a Beatles egyik számát kezdtem el halkan dúdolni. A Yesterday című szám madárként siklott be a fejembe a szárnyaival, majd azzal fészket is rakott odabent, bár fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban miért is jutott eszembe. A pillanat törtrészéig még hagytam, hogy kitöltse az elmémet a dal, azonban végül megpróbáltam valami másra terelni a gondolatomat. Ugyan naiv kölyök lévén némileg még abban a hitben ringattam magamat, hogy teljesen tisztában vagyok a saját cselekedeteimmel és gondolataimmal. Azonban ahogyan a fejem végleg elnehezült és bemélyedt a fotelem puha párnáiba már nem voltam ura a cselekedeteimnek és elmerültem az álom és az ébrenlét köztes állapotába, ami ragacsos mocsárként húzott vissza, amikor kísérletet tettem az ébredésre. Lényeg a lényeg: félig már aludtam.
   Hiába próbáltam elnyomni hangját a Story Of My Life átkötésével, valamiért nem hagyott nyugodni a volt sláger emléke, ami pimaszul ott motoszkált az agyam sötét kis zugában, ahova a kellemetlen emlékek kerülnek. Természetesen, mint pop énekes én is szerettem a beat korszak koronázatlan királyainak a dalait, de jelen pillanatban valamiért képtelen voltam kiokoskodni, hogy miért szöktek hirtelen a gondolatomba.
   Miért van az, hogy mostanában mindig csak sodródok az árral és nem én irányítom az életem?
   Miért kanyarodok el mindig a rövidebb útnak titulált, csalóka ösvényekre, amelyek ugyan kevesebb fáradtsággal kecsegtetnek, de mindig zsákutcába csalogatnak, ahonnan csak hosszadalmas kecmergések után keveredek vissza a saját utamra? A kedvükért valamiért mindig beadom a derekamat és letérek a kitaposott útvonalról, ahol nekem mennem kéne. Szégyellem, amikor így viselkedek… mintha egyszerűen vigyorogva eldobnám a térképet és kalandvágyból úgy határoznék, hogy végső soron csak ott fogok kikötni, amit az égiek nekem szántak. Balgaság, némileg ismerem magamat és az tudom, hogy alapos és megfontolt vagyok… de akkor miért nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak, miért mások irányítják az életemet?
   Mikor fogom már megtanulni, hogy munka nélkül semmi sem fog az ölembe hullani?

   Erőtlen értetlenséggel ráncoltam az orromat, ahogyan csökönyösen próbáltam visszaemlékezni, hogy kire is kéne, hogy emlékeztessen engem az előbb említett együttes, hiszen valami olyasmi derengett, hogy a közelmúltban valami oknál fogva kiszelektáltam az összes Beatles CD-met a szobámban található zeneállványról és levittem a pincébe pár régebbi holmival együtt… asszem valami olyasmi motivált, hogy ezzel lezárhatok magamban egy korszakot, vagy mi a szösz.
   Arra ugyan még némileg tisztán emlékeztem, hogy a letargikus depresszióm kiváltó oka az az egyik próbánkon történt esemény volt, amikor Zayn felvetette, hogy énekelhetnénk több feldolgozást is a közeljövőben esedékes turnénkon. Nekünk többieknek ugyan tetszett az ötlet - hiszen a sok monoton huzamosságtól mindannyian teljesen kikészültünk - azonban, amikor a búskomor Niall valami olyasmi riposztot nyögött be, hogy énekeljük el a Beatlestől a Hard Day’s Night-ot, ami valamiért közös megrökönyödést váltott ki a bandából.
   Francba, de mért is?
   Nem emlékszek, de már mindegy is…

Tegnap…
Minden bajom olyan távolinak tűnt
Most mintha itt akarnának maradni
Oh, a tegnapban hiszek.

Hirtelen a fele se vagyok annak, aki egykor voltam,
Árnyékok gyülekeznek a fejem felett
Oh, a tegnap olyan hirtelen jött.

   Ugye mindez csak a fejemben történik?
   Mindegy. Ha nem csal az emlékezetem, azon a bizonyos próbán Louis a hirtelen felgyülemlett feszültségtől valamiért össze is akart verekedni a levert szőke sráccal, de már sajnos nem emlékszek pontosan, hogy miért. Asszem még valami olyasmit is kiabált a Horan fiú arcába, hogy ez övön aluli megnyilvánulás volt tőle, de már ez is csak halványan él a gondolataimban. Minden egyik pillanatról a másikra történt… hiába, minden erőfeszítésem és áldozatom ellenére mostanában egyre több feszültség alakul ki köztünk a bandában. Viszont ez már csak részletkérdés.
   Annyira még emlékszek, hogy az ír gyerek még védekezni sem volt hajlandó, amikor a haverunk lekevert neki egy hatalmas pofont, míg végül Harrynek kellett kitoloncolnia a teremből a dühödten kiabáló Tommot, aki trágár szavak kíséretében rázta le magáról a göndörke kezeit…

Miért kellett elmennie?
Nem tudom, nem árulta el.
Valami rosszat mondhattam,
Most már a tegnapba vágyom.

Tegnap…
A szerelem annyira egyszerű játék volt,
Most kell egy hely, ahol elbújhatnék,
Oh a tegnapban hiszek.

   Zayn és én megpróbáltuk összekaparni a barátunk harci kedvét, mondva, hogy ilyen esetekben mindenképpen álljon ki magáért, a szöszi srác azonban csak a vállát vonogatta, miközben valami olyasmit dünnyögött az orra alatt, hogy egy bizonyos valaki nélkül már semmi értelme sincs az életének… ezen már mi ketten is felkaptuk a vizet és egyedül hagytuk őt a teremben.
   Emlékszek, hogy nyomorultul türelmetlen és mérges voltam… magamra, amiért én is pont ugyanolyan kongó ürességet érzek, mint ő.
   De miért is…

Miért kellett elmennie?
Nem tudom, nem árulta el.
Valami rosszat mondhattam,
Most már a tegnapba vágyom.

Tegnap…
A szerelem annyira egyszerű játék volt,
Most kell egy hely, ahol elbújhatnék,
Oh, a tegnapban hiszek.

   Bárcsak minden sokkalta egyszerűbb é gyermeteg okoskodással megoldható lenne az életben, de a cselekmények összegubancolódott gombolyagát sajnálatos módon már nem nekem kell kibogozni.
   Nem mintha kifejezetten vallásos fickó lennék, de én hiszek abban, hogy a végrehajtó hatalom nem a halandó emberek kezében van. Nem hiszek a varázslatban és a csodatévőkben, ahogyan a mikulásban és a fogtündérben sem, de szerény véleményem szerint annyira mindenki hisz Istenben, hogy elgondolkodjon a saját élete véghezvitelével kapcsolatban. Persze abban az infantilis hitben sem ringatom magamat, hogy a sorsom előre meg van írva, vagy valami ilyesmi, de azt biztosra veszem, hogy a dolgok alakulásához engedélyt kell kérned a „fejestől” és passz, nincs beleszólásod. Ha ő nem úgy ítéli meg a dolgokat, ahogyan te, tuti biztos, hogy valahogy keresztbe tesz neked… de csak olyannyira, hogy ne vedd észre, de figyelmeztet, hogy Ő mindenhol és mindenben ott van.
   Ja, dióhéjban ez az elméletem.
   De visszatérve a lényegre: amikor kettesben vagyok a keserves gondolataimmal és a fájó emlékeimmel néha arra a következtetésre jutok, hogy mindez meg sem történik velem… picsába már, híres énekes vagyok és nem egy szappanopera szereplője, nincs igazam? Mégis mi a francért akarnák az égiek azzal felcsűrni az idegeimet, hogy elveszik tőlem azt a lányt, akire esetleg még feleségemként is tekinthettem volna? Miért keserítené meg egy ilyen szúrós tövis az emlékeim vöröslő rózsáját, hogy még véletlenül se tudjam azt állítani, hogy ez a díjam, amiért leéltem a nyomorúságos életem?
   Komolyan… ha több időm lett volna és annyi vér lett volna a pucámban egy napon biztosan megkértem volna Cassidy kezét. Ki tudja, lehet, hogy boldogok lettünk volna együtt. Ha nem baszott volna ki velem a sors, talán közösen éltük volna le az egész életünket és láthattam volna, ahogyan az aranyszőke haja végül teljesen kifehéredik és a hibátlan bőrébe mély repedéseket váj a könyörtelen idő. Niall persze röhögve megcsapta volna a tarkómat, amiért a tudta nélkül nyomultam rá a féltett húgára, de ez már csak részletkérdés lenne, hiszen bármibe le merném fogadni, hogy ő örült volna nekünk… ahogyan a szülei is, hiszen amikor látogatóba voltunk náluk egyik karácsonykor állandóan ezzel a baromsággal ugratták a lányukat.
   Mikor repülsz már ki te is a családi fészekből, mint a bátyád?- kérdezte tőle Mrs. Horan csipkelődve, erre azonban Cass mindig süketnek tetette magát. Édes volt, amikor ilyen kislányosan viselkedett, hiszen ismertem már annyira, hogy ő már felnőtt nőnek tekintette magát… és végül elérte, hogy mindannyian megadjuk neki ezt a tekintélyt.

   A mély gondolataimat egy tompa koccanás zavarta meg, de végül nem ocsúdtam fel tőle. Csak megrebbentek a szemeim és végül átfordítottam az arcomat a másik oldalra. Azt ugyan még némileg érzékeltem, hogy az elernyedt ujjaim közül még valami kicsúszik és legurul a földre, de nem nagyon foglalkoztatott ennek a hangnak a tanulmányozása. Majd reggel megnézem.
   Ha felébredek ugye minden ugyanolya lesz, mint azelőtt Nagyfőnök? Hozd vissza nekünk, de legfőképpen nekem. Bárcsak még egyszer hallhatnám a szépséges Cass a bársonyos hangszínét, amivel pillanatok alatt mindenkinek le tudta kötni a figyelmét... a dallamos szavaiból csak úgy sütött az értelem és a megfontoltság. Csak egy rövid ideig had kapjam vissza, hogy végleg el tudtam engedni. Utoljára még hallanom kell a csilingelő hangszínét, csak ennyit kérek tőled Nagyfőnök!
   Na, valahogy így hangozhatott életem legrosszabb kívánsága, hiszen - szó szerint - álmomban sem gondoltam volna, hogy az imám kivételesen meghallgatásra talál és kivitelezhetővé teszi a kérésemet és hallhatom Cassy hangját…

××××××

Sweeties!

   Ééés sikerült elkunyerálnom az édesapámtól az internetet - ha valaki olvasta volna az előző bejegyzésemet tudja, hogy min megyek keresztül, azonban a problémám sajnálatos módon még nem került megoldásra - és összedobni nektek egy hosszú, ámde annál unalmasabb és semmitmondóbb részt! Sajnálom, amiért ennyire kusza lett az egész, merem remélni, hogy sikerül majd kiigazodnotok rajta drága olvasók!
   Ezt a fejezetet kivételesen még Liam érzéseinek szenteltem, de ígérem, hogy a következő már sokkalta izgalmasabb lesz!

   Továbbá sajnálom, hogy az előző bejegyzésem kommentjeire nem válaszoltam, de sajnos még csak most tudtam őket elolvasni! Merem remélni, hogy nem nehezteltek rám miatta!
   Tudom, hogy kicsit tré lett ez a fejezet, de esetleg megkérhetlek rá titeket, hogy kommenteljetek, ha van hozzá kedvetek és időtök? Nagyon hálás lennék érte!
   Majd még jelentkezek, ha tudok!

Lots of Love and Kisses:

Nadia