First Case

Tükör által homályosan

Liam Payne

  A tükör előtt állva igazgattam az ingem rakoncátlanul összegyűrődött gallérját, miközben összeszorított szájjal biztattam magamat, hogy huszonkét éves férfi létemre biztosan képes leszek végigállni egy szertartást úgy, hogy közben nem sírom el magamat.
   Átlagosan sosem szorultam ilyesfajta támogatásra - ne már, pasiból vagyok - ma reggel azonban apait-anyait bele kellett adnom, hogy a hétköznapok nyugodtságát varázsoljam a feldúlt arcomra, pedig körülményeket tekintve rohadt nehéz feladat volt. Gyakorlatilag már régen nagykorú voltam, belül mégsem éreztem magamat annak. Ezen periódusú idő alatt gyakran érzem azt, hogy bármit is nézek, egyszerűen nem látom, hogy mi az. Mintha az érzékszerveim eltompultak volna a… az enyhén szólva kellemetlen történések óta. Egy külső szemlélő szemszögéből biztosan úgy viselkedtem az estek nagy többségében, mint egy kretén pisis kölyök, akinek még az anyja készíti ki a másnapi ruháit, hiszen bárki bármit mondott nekem egyszerűen képtelen voltam felfogni a szavak jelentését… csak kedvtelenül bámultam ki a fejemből, mint egy bamba diák egy matematikaórán.
   Ahogyan végigmértem magamat a tükörben, leginkább egy megszeppent kissrácra hasonlítottam, aki képtelen eldönteni, hogy mi a helyes. Az incidenskor ez a megállapítás eleinte még rohadtul bökte a csőrömet, hiszen annyi tinilány helyezett engem magas piedesztálra, így az imidzsemnek előnyösebb lett volna, ha példaképszerű külsővel villoghatnék a kamerák és a rajongók előtt. Kivételesen azonban magasról tettem ezekre az észrevételekre.
   Egy gyötrelmes sóhaj kíséretében kotortam elő a nyakkendőmet a mellettem lévő szekrényből, miközben erőteljesen, talán kissé túljátszott katonáskodással megfeszítettem a végtagjaimat. Ezen tetteim közepette abban reménykedtem, hogy egy kicsit eltereli majd a figyelmemet azokról a szörnyűségekről, amik ezen a napon várnak rám, azonban sajnálatos módon mégsem jártam sikerrel, pedig mentségemre szólva tényleg mindent megtettem. Ne már Liam, mégis ki ne lenne ideges, amikor egy olyan ember temetésére kell mennie, akit ismert és kedvelt is?- gondoltam magamban elkeseredetten, miközben egy nagyot nyeltem, hogy visszaszorítsam a torkomban kialakult gombócot, ami lankadatlanul ösztönözte önkorbácsolásra a lelkemet.
   A vonásaim és a testem körvonalai elveszett a tükör gyér homályában, miközben nagyokat pislogva próbáltam a könnycseppjeimet a könnycsatornáimban tartani, hiszen a könnyeim fátyolán keresztül sosem láttam tökéletesen. Úgy éreztem, mintha a hiányérzet fájdalma mérgezett tüskeként meredezne ki a bensőmből, mégis úgy kellett tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Kissé sajgott az állkapcsom, ahogyan a fogaimat csikorgatva igyekeztem megemberelni magamat és a gondolataimat, hogy azok még véletlenül se terelődjenek Rá.
   A pillanatnyi emlékképre alig tudtam megzabolázni a vonásaimat, hogy el ne torzuljanak a belső kíntól, de tudtam, hogy ma így kell eljárnom… leginkább Niall és a családja kedvéért. Némileg azonban magamért is tettem, hiszen nem lenne túlságosan otthonos érzés, ha a szöszi barátom rájönne, hogy miért is hiányolom annyira a gyönyörű húgát. Nagy szégyenkezésemre vannak olyan szorongató ügyleteim, amikről jobb, ha a lány bátyja nem szerez tudomást a gyászszertartás előtt, hiszen nem különösebben venném jó néven. Jobb így neki is.
   Bevallom, lelki szemeim előtt már vagy milliomodszorra játszódtak le a mai nap kellemetlennek ígérkező történései, amik fekete viharfelhőként csúfították el az emlékeim kékellő egét. A gondolataim villámként cikáztak a fejemben, és mindannyiszor kíméletlen fájdalommal csaptak le, amikor eszembe jutott a fiatal és intelligens Cassandra Horan.
   A lány gondolatára éreztem, hogy megint égetni kezdik a szememet a könnyeim, de már sikeresen vissza tudtam őket szorítani, hiszen jobbára már meglehetősen tapasztalt voltam… a napokban ugyanis többször jött rám a sírhatnék, mint az eddigi éveimben összesen, hiszen kínomban képtelen vagyok máshogy levezetni a felgyülemlett feszültséget. Egy sor pislogás után a kellemetlen csípés szerencsére abba is maradt, így egy fokkal nyugodtabban tudtam a feladatomra összpontosítani: Nem késhetek el Niall húgának a temetéséről…

- Liam, készen vagy már?- Memory Green alig hallható, rekedtes suttogása zökkentett ki a mély gondolataimból, mire gyorsan megráztam a fejemet, hogy visszarángassam magamat a valóságba, ahol pillanatokon belül elkéshetek a szertartásról, hacsak nem kapom össze magam.
   Egy óvatos biccentéssel jeleztem Niall érzékeny lelkű barátnőjének, hogy hamarosan elkészülök. A tükör segítségével láttam, hogy az amúgy is bátortalan lány óvatosan bólint egyet, miközben észrevétlenül letörölte a könnyeit a szeme sarkából - Csak gondoltam szólok, hogy Mr. Horan és a felesége szeretné, ha minél előbb elindulnátok a fiúkkal, hogy ne kelljen megváratnunk a lelkészt…

- Sietek Mo, egy pillanat és lent leszek- nyugtattam meg semlegesnek szánt hangon, miközben pár csavarással megkötöttem a nyakkendőmet, hogy valamivel leplezzem a frusztráltságomat.
   A szemem sarkából figyeltem, ahogyan a szipogó Memory becsukja maga után az ajtót, majd még egyszer végignéztem magamon a tükörben. Egy ideig még hagytam, hogy a gondolataim az előbb kiment lány körül forogjanak, végül azonban be kellett látnom, hogy teljesen fölösleges rajta elmélkednem, hiszen a szőke haverom és közte lévő érthetetlen, mégis elszakíthatatlan köteléket sosem fogom tudni megfejteni. Bevallom, kezdetben nem értettem - és néha még ma sem - hogy Niall mit eszik egy olyan szánalmasan egyszerű kinézettel „megáldott” lányon, mint Mo. Tudom, hogy nem illendő ilyenformán megbélyegezni valakit, főleg nem egy nőt, viszont állításom szerint Memory maga volt a megtestesült hétköznapiság. Nem szokásom ilyeneket állítani egy gyengébb nemből való egyedről, azonban a csaj egyszerűen semmi egyedi tulajdonsággal nem büszkélkedhetett. Olyan semmitmondó szürke jelleme volt, következőképpen sosem értettem, hogy Horan miért állapodott meg ennél a lánynál.
   Ezzel szemben azonban mára már igazán megtapasztaltam, hogy minden kútfőből származó szeretet tisztelni kell, mielőtt nyomtalanul elveszne, anélkül, hogy bármi tudomásunk is lett volna róla.
   De ez már az én problémám…

   Az igazat megvallva már réges-régen késznek nyilvánítottam magamat, de egyszerűen nem volt erőm elindulni, pedig tudtam, hogy muszáj. E mellett meg többnyire nem kifejezetten voltam megbarátkozva az öltönnyel, ezen a reggelen meg pláne nem volt kedvem felvenni. Ugyan igyekeztem tiszteletteljes maradni, de egy egyszerű fehér ingnél és egy sötét öltönynél több nem telt tőlem.
   Hiába visszakozok ettől az egésztől, teljesen tisztában voltam vele, hogy kötelességem bármi áron jelen lenni az egyik legjobb barátom húgának a temetésén… hasztalan bármiféle mentehetést adnom a becses személyemnek. Szívem szerint legszívesebben csak bezárkóznék egy szobába és addig üvöltenék, amíg mindent el nem felejtek, de persze tudtam, hogy jelen pillanatban ez teljesen kivitelezhetetlen. Nagyfiú lévén ismertem már az illemet, így természetes, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek a Horan családnak átvészelni a szerettük elvesztésének a megemlékezésének minden gyászos pillanatát.
   Tőlem, Liam Payne-től mindenki ezt várja, így még véletlenül sem okozhatok csalódást.
   Szaporán kapkodtam a levegőt, miközben lomha léptekkel elindultam a lépcső felé, és igyekeztem nem könnyezni, pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy már elfogyott minden lélekjelenlétem. Lepillantva a korlát mellett megpillantottam Mrs. Horan kétségbeejtő feketébe burkolódzott alakját, amelyben úgy festett, mintha az egyik legsötétebb rémálmomból lépett volna elő. Ahogyan az asszony a férje nyakába borulva próbálta kifacsarni magából az utolsó csepp állhatatosságot is, nekem leginkább az jutott eszembe, hogy milyen szörnyű lesz nekik, amikor ráébrednek, hogy mennyire üresek lesznek a mindennapjaik az egyetlen lányuk intelligens riposztjai nélkül.
   Ha tudnád, hogy mindenkinek mennyire hiányzol Cassy…
   Sietősen megembereltem magamat és egy biztató sóhaj kíséretében éppen elindultam volna lefelé a lépcsőn, amikor hirtelen meghallottam a nevemet.

- Liam, várj egy pillanatra!- fáradtan döntöttem a plafon felé az arcomat, miközben készségesen megállítottam a lábaimat a feljárat tetején, hogy bevárjam Louist, hiszen a jellegzetes nyávogását ezer közül is biztosan megismerném, hiszen volt ideje tökélyre fejlesztenie a turnéink alatt.
   Fújtatva fordultam meg a tengelyem körül, amikor úgy éreztem, hogy nem fogom elsírni magamat az egyik legjobb haverom előtt. Ugyan tudtam, hogy mindannyian magunkba fordultunk az utóbbi hetekben mégsem szerettem volna a férfias méltóságomat darabokra zúzni a legidősebb bandatag előtt. Hiába tudtam, hogy mostanában Tommo sem alszik sokkal többet a gondolatai és az érzései viaskodása miatt, mint én… valahogy mégsem volt büszkeségem. Bár az a tény tökéletesen alátámasztja az igazamat, miszerint esténként mindig együtt virrasztottunk a konyhában pár doboz sörrel a kezünkben, valahogy mégsem fűlött a fogam a rólam alkotott kép darabokra zúzására.
   Ennek ellenére mégis fátyolos tekintettel figyeltem, ahogyan a barátom elhúzott szájjal áll meg előttem és valami olyasmit dünnyög az orra alatt, hogy segítenem kell nekik.

- Mi a van már Lou?

- Nialler- motyogta bágyadtan a levert srác, miközben sziszegve összekulcsolta a tarkóján a kezeit- Reggel Mrs. Horan rám bízta, hogy rázzam gatyába, de becsődöltem, mert képtelen vagyok kiimádkozni őt a szobájából. Bármit mondtam, bármit ígértem még csak válaszolni se volt hajlandó! Már összetoboroztam az egész bandát, hogy segédkezzenek egy kicsit, de téged eleinte nem akartalak zargatni. Azonban sajnos egyikünk sem tud lelket önteni belé, és köztudott, hogy neked mindig van valami csajos marhaság a tarsolyodban, amivel fel tudod dobni az embert, ha padlón van…

- Muszáj pont ezen a reggelen csesztetned?- csattantam fel szemrehányóan, miközben szemforgatva zsebre vágtam a kezeimet, mire az előttem álló srác zavartan lesütötte a szemeit, mint a vásott kölyök, akit fülön csípett az óvónő. Természetesen tudtam, hogy Tommonak lételeme a heccelődés, ezen a napon mindenképpen mellőznie kell az effajta felszólalásait kivéve, ha az a legfőbb vágya, hogy totál magára haragítsa a Horan család tagjait, akik eljöttek a szertartása.
   Megkerülve a tehetetlenül grimaszoló Louist elindultam az ír srác szobája felé, ahova az utóbbi hetekben senki sem tehette be a lábát, hiszen a fiú teljes letargiába zuhant a történtek miatt… nagy a valószínűsége annak, hogy ez a felállás semmit sem változott tegnap óta.
   Elbaktatva az ír srác szobája elé, hogy Tommo tényleg nem túlzott. Sietősen végignéztem a folyosón tartózkodó One Direction tagokon, miközben felmértem, hogy milyen mértékű slamasztikába kerültek. Láttam, hogy Harry homlokát dörzsölve bámulta a padlót, miközben lazának is hihető mozdulattal a falnak döntötte a hátát, hogy érzékeltesse a tényt, miszerint ő teljesen ura ennek az összezilált helyzetnek. Tudhatta volna már, hogy előttünk nem kell tennie az agyát, mert mi könnyűszerrel láttunk át az álcáján, hiszen körülbelül annyira ismerjük őt, mint saját magunkat. A törekvése ellenére látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogy mihez kezdjen, de ez még csak a kisebb árulkodó jel volt. Mindannyian tudhattuk, hogy csak akkor gyűri a halántékát, ha ideges.
   Zayn nem messze tőle fejcsóválva ült a földön, és a jelek szerint nem nagyon érdekelte, hogy totál összegyűri az elegáns szürke öltönyét, amit felvett a temetésre. Láttam, hogy feldúltságában nyomban ráncokba szaladt a homloka, amikor összetalálkozott a tekintetünk, de egyikünk se nyitotta szólásra a száját, hiszen rendszerint szavak nélkül is megértjük egymást. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, hogy tudakolózni tudjak a jelenlegi helyzetükről, mire ő alig észrevehetően a folyosóról nyíló ajtó felé bökött az állával, ahol minden bizonnyal a szöszi barátunk kapott idegösszeroppanást.
   Éreztem, ahogyan görcsbe rándul a gyomrom, ahogyan enyhén közelebb léptem az ajtóhoz, hiszen, mint már említettem férfi létemre legszívesebben én is ezt tettem volna. Elzárkózni a világ elől, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Szívem szerint egyszerűen csak ledobtam volna magamat Zayn mellé, és magasról tettem volna a körülöttem lévő világra, most azonban hagytam, hogy a lelki szemeim a szemhéjamra vetítés, ahogyan a bent gubbasztó fiú a tenyereibe temetett arccal nyöszörög.
   El tudtam képzelni, hogy jelenleg mennyire nehéz lehet neki, hiszen… éppen most készülünk eltemetni a szeretett húgát. Tisztában voltam vele, hogy a napokban Niall egyre közelebb került a teljes összeomláshoz, mégsem akartam igazat adni Louisnak, amikor egyik este sörözés közben bizalmasan megosztotta velem ezt az elképzelését. Nem akartam egyetérteni vele, pedig mind együtt voltunk, amikor a bandatársunk kapott egy telefont a rendőrségtől, miszerint holtan találták Cassandra Horant a Temze partján…

- Mit csináljak vele?- kérdeztem suttogva a sarkamban toporgó Loutól, aki vállvonogatva sóhajtott fel, hiszen mindannyian tudtuk, hogy fölösleges erőlködnünk. Tudtam, hogy én biztosan nem tehetek semmit, hiszen az ír srácot Memory-nak, a bátyjának és még a saját az anyjának sem sikerült megvigasztalnia! Mit csinálhatnék én? Nem tudom visszahozni az ír srác húgát az élők sorába, és sajnos, ha ez nem áll a módomban, akkor semmivel sem tudok a haverunk lelkére beszélni.
   Segélykérő szemekkel néztem először Harryre, aki gyámoltalan kissrác módjára simította ki a szemébe hulló, sötét haját, majd elkeseredetten megcsóválta a fejét és valami olyasféle szavakat formált a szájával, hogy most inkább hagyjuk békén Niallt ott ahol van. Ez volt az első nagyfokú ötletünk, de végső soron a legértelmesebb húzás is. Zayn a térdén dobolva fordította el tőlem az arcát, ezzel jelezve, hogy teljes mértékben egyetért a göndör bandatársunkkal.
   Tehetetlenül hunytam le én is a szememet, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan juthattunk el eddig, amikor tudtommal egyikünk sem tett semmi olyasmit, amivel ezt érdemeltük volna. Egyik este még a legközelebbi világ körüli turnénkra készültünk, most meg azon görcsölünk, hogy még véletlenül se várassuk meg a temetésre rendelt plébánost, na meg persze, hogy huszonéves pasi létünkre még véletlenül se ejtsünk könnycseppeket Cassidyért. Híres énekesek vagyunk, akiknek jelenleg valahol Európában kéne egy medence mellett süttetnünk a hasunkat, nem pedig arra várni, hogy az egyik közeli ismerősünket eltemessék az anyaföldbe, hogy aztán az idők végezetéig ott egye meg a fene a föld alatt. Koncerteznünk kéne, aláírást osztogatnunk a megveszett rajongóknak, bulikon lazulnunk és nem bőgve biztatnunk az egyik bandatagot, hogy tolja el a hátsóját a húga temetésére! Nem lehet igaz, hogy az egyik pillanatban még minden a normális kerékvágás szerint ment, a másikban azonban idegesebbek vagyunk, mint az első koncertünk előtt.
   Kínomban kénytelen voltam abban a hitben ringatni magamat, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne, hiszen minden kicsúszott a kezeink közül, amit a közeljövőre tervezgettünk. Fanyalogva húztam el a számat a keserű gondolataimra, miközben valahol a közelben lévő óra lankadatlan ketyegését hallgattam, amely úgy hatott nekem, mintha az elmúlás zenéjét kattongá a fülünkbe, mondva, hogy Cassy után valamikor mi következünk a könyörtelen halálunk órájában.

   Tikk-takk, tikk-takk.
   Liam-Cass, Liam-Cass.

   Tikk-takk, tikk-takk.
   Semmi sem tart örökké, az élet pedig olyan hirtelen illan el, hogy észre sem veszed, hogy fájó a béklyói a földhöz láncolnak, hogy soha többé ki ne törhess a földi koporsódból. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nekem is ez a sorsom, azonban ekkor még fogalmam sem volt, hogy Cassandra Horan „visszalátogat” hozzánk a túlvilágról, amivel minden eddigi hitem olyan gyorsan fog szerte foszlani, mint a nyomorult kis életem…

××××××

Dear Sweethearts!

   Valamit valamiért... és mivel a prológushoz rendkívül aranyos kommenteket kaptam - amiket nagyon, de nagyon szépen köszönök - na meg persze, amiért a gyűlölt hanyagságból csúsztam egy napot, egy hosszú első fejezetet írtam nektek, hogy némileg bepillantást nyerjetek Liam lelki világába a történettel kapcsolatban.
   Kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert én nem érzem olyan fenomenális résznek a mostanit, így szívesen venném, ha elmondanátok, hogy milyen élményetek volt olvasás után! Kérlek, komizzatok, hogy én is informálódhassak felőletek, hiszen mindannyiótok kritikájára nagyon adok!

Best Wishes:

Nadia

Prologue

   
  Lassan sötétség telepedett London városára.
  A gomolygó szürke felhők mögött lapuló napkorong sértetten bukott le a látóhatáron, hiszen ma sem tudott látványosan tündökölni a borús égnek köszönhetően, így a várost fokozatosan bekebelezte az éjszaka és a vihar előtti csend meghitt homálya. A fellegek, mint mindig, most is lankadatlan kitartással úsztak az égen, ennek értelmében a gyéren világító holdtányér ugyanolyan sikertelenséggel próbált egy kis fényt csempészni a nevezetes világváros forgatagába, mint a napsugár. Az égen villódzó kis fénylő pontocskák tehetetlenül tűrték, hogy a vihart hozó esőfelhők elrejtsék őket a kíváncsi szemek elől… azonban London „kinőtt” nagyvároshoz méltóan nem is szorult ilyen tompa világításra. A sötétkék égen szikrázó csillagok helyett, a csapadék velejárójaként lesüppedt, tejfölszerű ködfátyol is végre érvényesülni tudott, hiszen a fagyos fuvallatok mindig kisöpörték a metropolisból.
  A gyéren szitáló eső mintegy hálószerű függönyt képezve borult alá, miközben a vízcseppek fáradhatatlanul ostromolták a földet, hogy aztán nagy pocsolyákba összegyűlve tespedjenek a talajon, amibe az autósok kedvtelésből bele szoktak hajtani, hogy kárörömtől duzzadó mellkassal lelocsolhassák a morgolódó járókelőket. Nem volt furcsa látvány, hogy a sofőrök még most sem voltak hajlandóak hazavezetni, hiszen köztudott tény, hogy Londonban soha nem állt meg az élet. Ugyan a turisták és a családok többsége ilyenkor kimerülten bezárkóztak a lakásaikba, hogy a másnapra virradó reggelen újult erővel indulhassanak munkába, városnézésre vagy esetleg iskolába… ők azonban lemaradtak az éjjeli nagyváros látványáról, hiszen New Yorkhoz hasonlóan, ilyenkor itt is felpezsdül az éjszakai élet, bár mértékletesebben és kevésbé látványosan, mint a világ másik táján.
   Az utcai lámpák megtört világítása kissé kísértetiesen verődött vissza az egyre gyarapodó víztócsákról, ahogyan az emberek sietős léptekkel szelték az esti utakat. Ezek a személyek mind természetesnek vették az égiháborút, ennek értelmében nem is kifejezetten szenteltek rá különösebb figyelmet, hiszen Angliának ezen a térségén ez teljesen hétköznapi, unalmas és megszokott dolog volt…

   Ahogyan a Temze háborogva robogott keresztül a városon, a felette görnyedező hidakon az idő múlásával egyre fogyott a lélekszám. Miközben a közkivilágítás egyre fényesebb lett, a gyalogosok és a járművel utazó emberek ugyanolyan arányban fogyatkoztak, hiszen az égből hulló esőcseppek egyre erőteljesebben hulltak le az égből, mintha valaki nyitva felejtette volna odafent a csapot. Ugyan a város nem csendesedett el teljesen, a többség mégis visszavonulót fújt a felhőszakadással szemben.
  Azonban egyének szempontjából természetesen mindig akadnak kivételek… ezt az állítást azonban ezen a bizonyos estén csak egy szerzet tudja a leghatásosabban alátámasztani.
  Egy hosszú aranyszőke hajkoronával megáldott fiatal nő, kedvtelenül ücsörgött az egyik néptelen híd jéghideg vaskorlátján, miközben fásult tekintettel meredt maga elé, mintha szíve szerint legszívesebben elsüllyedne egy általa kreált másik világba. Londonban természetesen nem módi afelől érdeklődni, hogy egy magafajta hölgy mit keres idekint ilyen késői órákban, azonban ha az ember távolról rápillantana erre a sziluettre, biztosan szellemként könyvelné el magában. Ezt biztosra lehetett venni, hiszen a sűrű köd sejtelmesen takargatta őt a kíváncsi szemek elől, azonban a megjelenése normális tekintetbenegyáltalán nem elhanyagolható tényként volt értelmezhető.
  A lány didergő teste tűzpiros - elegánsnak nem éppen nevezhető - szaténruhába volt burkolva, ami lassan már teljesen átázott az erélyesen zuhogó eső miatt, azonban eredetileg minden bizonnyal jeles alkalom tiszteletére lett felöltve. Az öltözet anyaga alvadt vérhez hasonló színárnyalatot vett fel, ahogyan az egyed testalkatára tapadva szívta magába az árny tömött hajáról lecsöpögő esővizet.
   A lány hófehér, sápadt bőre szinte neonreklámként virított a rendkívül finom, rikító anyag alól, amelynek a felfedezése mély ellentéteket kompenzált a fiatal nő megjelenésén. A sziluett kihűlt, falfehér arcán színes csíkok futottak végig, ami annak tudható be, hogy a fölényesnek ható egyed kezdetben biztosan ízlésesen ki volt sminkelve, mielőtt kiült volna a szomorkás hangulatú zivatarba. Nem elhanyagolható körülmény, miszerint az elkenődött festékfoltok rendkívül félelmetes hatást adtak a fakó bőrének, hiszen a sápadtsága akár egy élőhalottéval is vetekedhetett volna. A gondos arcfestése azonban apránként teljesen elhalványult, tehát már biztosan egy jó ideje ott üldögélhetett a korláton, ha a vízcseppek ilyen látványosan lemosták róla a festékcsíkokat.
   A fiatal nő szürkéskék szemei élettelen fantomként pásztázták a lábai alatt sodródó zavaros vizet, ahogyan könyörtelenül farkasszemet nézett a sebes folyóval… úgy viselkedett, mintha minden problémáját a Temze rovására írta volna fel. A hosszú loknikban csavarodó hajkoronája nedves tincsekben tapadt a hátához, amiről üvöltött, hogy a felhőszakadás eleredése előtt biztosan hölgyhöz méltó rendezettségnek örvendett, míg az eső nem tett benne ilyenfajta károkat… azonban a jelek szerint az emlegetett személy ezzel kicsit sem foglalkozott.
   Az alak mélyen a gondolataiba merülve lóbálta a hosszúnak mondható csontos lábait, hiszen még azt sem vette észre, hogy az egyik mellette elhaladó férfi a sietségében majdnem lelökte őt a hídról. Az árny konokul fent hordta az orrát, mintha a világ tenne szívességet azzal, hogy elhordja őt a hátán, ennek értelmében a hirtelen jött palinak sem szentelt különösebb figyelmet. A fiatal nő vonásai gunyoros nemtörődömséget tükröztek, miközben a fickó ingerülten visszakiáltott neki, mondva, hogy menjen haza… azonban a lány reakciója semmi olyasmiről nem tanúskodott, hogy egyáltalán meghallotta volna a durva riposztot. Ugyan az eddig ernyedt arca most torz grimaszba rándult, mégsem vette magára a történteket, mintha már egyesen hozzászokott volna már ehhez a durva bánásmódhoz. Bár inkább úgy tűnt, mintha a gondolataival szemben lenne ilyen csúfondárosan fitymáló.
   A lány elegáns, vékony ujjai között egy koromfekete cipőt szorongatott, miközben fennkölten felszegett állal tűrte, hogy a fagyos levegőtől az egész fizikuma görcsösen reszkessen a papírvékony, átázott vérvörös ruhája alatt. Úgy tűnt, mintha mazochista módon örömmel töltené el a saját szenvedése, ami tetézte a nem éppen vonzó külsejének a következtetéseit. Ahogyan az egyed indulattól fűszerezve rángatta a végtagjait a hozzáillő finom mozdulatok helyett, látszott rajta, hogy szíve szerint legszívesebben összeroskadna gyötrelmében. Ennek ellenére azonban mindez úgy hatott, mintha a saját méltóságát akarná fényezni a kitartásával.
   A fiatal nő hidegtől belilult ajkakkal vájta a tenyerébe a körmeit, mintha abban a hitben ringatta volna magát, hogy a fájdalom segít neki némi hőt csempészni a hűvös testébe. Azonban a feldúltan ökölbe szorított ujjai szerint talán nem is a hideg miatt remegett ennyire…

   A sziluettet talán még szépnek is lehetett volna nevezni, ha nem üvöltött volna róla annyira, hogy visszafojtott gondokkal küzd, esetleg sötét titkokat őrizget, melyek talányának egyedül csak ő van tudatában. A rosszmájúan fintorgó arca dühöt és elkeseredett csalódottságot árasztott magából, ahogyan a szabad kezével szórakozottan végigsimított a mellette lévő hideg vaskorláton, csakhogy valahogy el tudja terelni a figyelmét a minden bizonnyal kellemetlenül csípős gondolataitól.
   A lány vonásairól tökéletesen le lehetett olvasni, hogy készült valamire… de mintha még hiányzott volna valami, hogy végleg elhatározza magát. Üvöltött róla, hogy valami egyáltalán nincs rendben vele, azonban a rejtélyes arckifejezése semmit sem árult el az ügy valódi komolyságáról, így a tetteit sem lehetett előre beharangozni. Ugyan sejthető volt, hogy egy ilyen szerzet biztosan nem arra készül, hogy apácakolostorba töltse az élete hátralevő részét, azonban képtelenség lett volna előre rossznak elkönyvelni minden egyes apró mozdulatát, amik szinte csöpögtek a feszült várakozásteljességtől.
   Az árny azonban minden előjel nélkül, hirtelen dühösen elhajította a kezében tartott magas sarkú cipőt, míg a másik darabját erősen a mellkasához szorította. Összezavarodottságtól hunyorgó szemekkel figyelte, ahogyan az előbb említett tárgy ívesen belezuhan az erős sodrású Temzébe. A fiatal nő egy pillanatig még elgondolkozva bámult az egykori tulajdona után - ami csak nem akart felbukkanni a folyóban - mintha maga sem akarná elhinni, hogy mire vetemedett az imént. Azonban a másodperc törtrésze alatt egy visító sikkantás kíséretében a cipő párját is erőteljesen eldobta, mintha nem tudna mit kezdeni magával az ingerültsége ideje alatt.
   Az egyed halkan zihálva bámult a koromfekete lábbelii után, miközben ökölbe szorított kézzel rántotta a teste mellé a karjait. A vonásai indulatosan reszkettek a hidegben, ahogyan rögeszmés frusztráltsággal bámult ki a fejéből, ami magyarázatot adhatott az idegállapotára. Egy ideig még megpróbált csukott szemmel nyugalmat erőltetni a zabolátlan jómagára, azonban amint tudatosult benne, hogy fölöslegesen töri magát, feszülten kipattantak a különleges szürkéskék szemei. A kristályszín íriszeit a lába alatt robogó víztömegre meresztette. Fogcsikorgatva nézett körbe a hídon, miközben dühtől remegő végtagokkal csusszant le a hűvös korlátról, hogy végre cselekvésre szánja el magát… talán úgy határozott, hogy végleg betelt a türelme képletes pohara.
   Most mindent rendbe akart hozni egy hirtelen ötlettel.
   Fújtatva mérte föl a maga körüli terepet, miközben halkan felszisszent meglepetésében, hiszen nem lehetett kellemes az átfagyott talpának, amikor találkozott a híd jéghideg peremével. A korláton kívül egyensúlyozva előrehajolt, hogy még egy pillantást vethessen a Temzére. Egy ideig még úgy tűnt, hogy ijedten megrebbennek a szemei, ahogyan az ijesztő ötletét fontolgatta, azonban végül már nem akart visszakozni… egy felkészült sóhaj kíséretében ernyesztette el a végtagjait, hogy némileg összekaparja a maradék kiegyensúlyozott lelkijelenlétét, miközben reszketve szólásra nyitotta a lila ajkait.

- Ezt kettőnkért teszem Liam, önző módon mégis inkább magamért- jelentette ki a lány férfiakat megszégyenítő rekedtes hangon, miközben a kicsinek is titulálható kezeivel lassan elengedte a biztonságot nyújtó fémkorlátot, hogy enyhén előre dőlhessen.
   Izgatottan szuszogva pillantott fel az égre, miközben méltóságteljesen felszegett állal szívogatta az alsó ajkát, ahogyan a mellkasa egyenetlenül emelkedett és ereszkedett - Biztos vagyok benne, hogy mérhetetlenül nagyot csalódnál bennem, ha most tudnád, hogy mire készülök, de nagyon remélem, hogy egyszer meg fogsz bocsátani mindazért, amit veled tettem! Ez a döntés a te érdekeidet is szem előtt tartja, nem csak a sajátomat. Itt az utolsó alkalom. Ugyan sosem mondtam a szemedbe, de a továbblépés érdekében jobb is, hogy nem tudod, hogy mennyire szerettelek, szeretlek, és mindig szeretni foglak! Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy sosem leszek képes egy kalap alá venni téged a bandatársaiddal. Ezzel most nem azt mondom, hogy nélkülem ne legyél boldog, csak, kérlek... ne felejts el engem…

   A lány végül megkönnyebbülten lehunyta a szemeit, hiszen végre kimondhatta azokat a mélyen szántó gondolatait, amelyeket eddig minden erejével igyekezett a lelke legmélyére temetni, hogy még véletlenül se derüljön fény a kínos rébuszára. Ez idáig félős kislányként takargatta a gyengéd érzéseit a külvilág elől, mert biztosra vette, hogy ez volt élete egyik legféltettebb titka, hiszen neki nem szabadott volna ebben az életben szeretnie a tőle messze álló Liam Payne-t.
   De most kimondta… és boldog volt, hogy így tett.
   Ugyan teljesen tisztában volt vele, hogy nem csak a szerelme miatt kell most elhagynia az élők sorát, de azokra az emberekre most egyáltalán nem akart gondolni. Nem szerette volna, hogy az élete utolsó pillanatait is az általuk érzett gyűlölet töltse ki, hanem egyszerűen csak élni akart annak az egy felszabadult pillanatnak, amikor szabadon kijelenthette, hogy ő igenis szereti Liamet. Nem akarta felidézni más emberek fájó emlékeit, akiket bűntudat nélkül akar itt hagyni ebben a világban.
   Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok!- kántálta a fejében a fiatal nő, miközben hagyta, hogy most utoljára felfelé kanyarodjon a szája sarka, hiszen tisztában volt vele, hogy ezen a világon ő már nem mosolyoghat többet. Lejárt az ideje. Többet nem érezheti az eső kellemesen bódító illatát, nem süthet a szemébe a fényesen ragyogó napfény és többé nem ízlelheti meg a földi ízeket. Nem nevethet, nem sírhat, nem szánakozhat… a mennyországban minden bizonnyal érzéketlennek kell lenni a halandó emberekkel, így a lánynak minden egyes pillanatot meg kellett ragadnia, hogy emberként érezhessen, láthasson és hallhasson.
   Fellélegezve hagyta, hogy az ingerültsége amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szálljon, miközben madárként kitárta a karjait, hogy véghezvigye, amit elhatározott. Már semmi sem tántoríthatja el a céljától. Egy másodpercig még hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak a víz kellemes hanghordozású robogásáról, azonban végül elmerült az örömében, miszerint a szerelme emlékével a fejében fejest ugorhat a biztos halálba, ahonnan többet már nem kell visszanéznie…

××××××

My Lovely Readers!

   Remélem, hogy azoknak, akiknek volt türelmük végigolvasni ezt a hosszadalmas prológust némileg el is nyerte a tetszésüket és nem mennek el anélkül, hogy pipáltak vagy kommenteltek volna... építőkritikát pedig bármikor szívesen fogadok!

   Az előző bejegyzéssel kapcsolatban: nagyon szépen köszönöm azoknak, akik megtiszteltek engem a visszajelzésükkel, vagy esetleg feliratkoztak a blogra! Teljes szívemből imádlak titeket, bevallom, nem gondoltam volna, hogy lesznek érdeklődők az én nem éppen szívderítő történetem iránt...

   Mindent összevetve, köszönöm a támogatást!

   Hamarosan újból jelentkezni fogok az első résszel, ha lesznek érdeklődők, addig pedig bátran lehet bogarászni egy kicsit a blogot!

Lots of Love and Kisses:

Nadia

Ha tetszett, kérlek, kommentelj!

Beginning

Dear Readers!

   Új blog, új sztori, a felállás viszont ugyanaz!
   Mindenkit sok szeretettel köszöntök a Flashback [Liam Payne Fanfiction] névre hallgató történetes blogomon, ami hivatalosan is megnyitja kapuit. Ennek a fanfictionnek az írónője Nadia Elson, de igazából ez csak egy mellékes, elhanyagolható kis információ... nem mintha kifejezetten ismert lennék, vagy valami, de esetleg egyeseknek ismerősen csenghet a nevem, akik netalántán olvasták, vagy egyszer-egyszer megnyitották a Bittersweet című oldalamat.
   De, hogy végre a tárgyra térjek: Saját bevallásom szerint ennek a blognak már felkészültebben kezdek hozzá, hiszen némileg már sikerült kiismernem a blogspot csínját-bínját, na meg persze egy leheletnyit talán az írás táján is sikerült fejlődnöm... Bevallom, ehhez a történethez több reményt fűzök az előzőnél, mert most elhatároztam, hogy megpróbálok valami olyasmit közzétenni az olvasóknak, ami nagyobb visszhangot kelthet!

   Ebben a bejegyzésben egy kis ízelítőt próbálok nyújtani a történet főbb cselekményéről, a prológust azonban csak később fogom hivatalosan is közzétenni!
   Akinek elnyeri a tetszését az kérem szépen, hogy iratkozzon fel, pipáljon a bejegyzés alján, vagy hagyjon maga után egy kommentet! Előre is köszönöm! Továbbá hálás vagyok annak az egy feliratkozónak, aki előre is bizalmat szavazott nekem! Love ya!

All of My Love:

Nadia

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot… ha megnyomod a PLAY-t.

   Cassandra Horan olyan élettel rendelkezik, amiről a vele egykorú lányok még csak álmodni sem mernek, a lány azonban mégis a halálba menekülés mellett tette le a voksát az irigylésre méltó élete helyett.
   Niall Horan sikeres, gazdag, mindemellett rendkívül befolyásos személyiség, de ami a legfontosabb; mindent megtenne a szeretett kishúgáért. A fiú az eddigiek folyamán úgy hitte, hogy rendíthetetlen kötelék van közte és Cassy között, ennek értelmében a szíve darabokra tört, amikor értesült a húga szerencsétlen haláláról. A kis Horan lány elhalálozását követően a hozzátartozók mindannyian abban a hitben ringatták magukat, hogy Cassandra csak egy véletlen baleset áldozatává vált, amit elméletileg a nyomozási adatok is alátámasztanak… Gyakorlatilag azonban csak később kerül le a lepel a jótékony homály áltat fedett, hamis szemekről.
   Egy öngyilkosságot senki sem lát előre, ennek ellenére pár ember mégis értesült róla.
   Cassidy tizenhárom emberre hagyta a titkai nyitját, amivel magyarázatot ad az öngyilkosságának az okaira. Állítása szerint csak e miatt a maroknyi ember miatt fajultak el így a dolgok, következőképpen jelképesen „visszatér” a bizonytalan halálból, hogy bosszút álljon azokon, akik miatt így kellett, hogy végződjön a haszontalannak titulált élete. Ezeknek a személyeknek most az a feladatuk, hogy végighallgassák a Horan lány hosszadalmas monológját, amiben sorra végigveszi azokat az embereket és a hozzájuk kapcsolódó történéseket, amik miatt meg kellett ölnie magát…

   Liam Payne egy híres-neves banda tagja, akit mindenki jó kisfiúként ismer. A viselkedése kissé tartózkodó, ennek ellenére mindenkit azonnal levesz a lábáról, akivel szemtől szemben találkozik, hiszen sokak szerint egy rendkívül családcentrikus fiatalemberről beszélhetünk a személyében, aki kifogástalan modorral rendelkezik… ennek ellenére ő is rajta van Cassy listáján.
   Amikor a fiú egy szép napon megkapja Cassandra csomagját, egyszerűen képtelen elhinni, hogy ő valaha is ártott a lánynak, hiszen nagy általánosságban ő minden emberrel megtalálja a közös hangot. Nagy meglepetésére az áldozat kísérteties hangja közli vele, hogy valamilyen úton-módon ő is okozója a Horan lány halálának, eszerint kötelessége végighallgatni azt a tizenhárom indokot, ami miatt így volt kénytelen megoldani a saját reménytelennek ítélt helyzetét.
   Feszült figyelemmel kell várnia, amíg ő következik a sorban…
   Cass bepillantást ad a kispécizett személyeknek a rövid élettörténetébe, mindeközben az „elítéltek” legszívesebben darabokra törnék a múltuk egy-egy töredék bizonyítékát, amikben egy fiatal lány halálát okozták. Tisztában vannak vele, hogy nem derülhetnek ki a tetteik… Cassandrának magával kellett volna vinnie a talányaikat a sírba. Úgy érzik, hogy a lány hitvány módon a szemükre veti a sérelmeit, azonban a bűntudatuk által hajtva végighallgatják a hosszadalmas beszámolót. A hangfelvételek alatt azonban a Horan lány most újból visszaidézi a hitvány emlékeiket, amiket ők maguk legszívesebben olyan mélyre ásnának el magukban, amennyire csak lehetséges.
   Liamnek a felvételek alatt kell ráébrednie, hogy nemcsak az egyik legjobb barátjának a húgát vesztették el az élők sorából, hanem a szerelmét is. Ráeszmél, hogy érzett valamit Cassy iránt, a lány azonban mindeközben olyan helyre kerül, ahonnan már nincs visszaút…

Tizenhárom ember, tizenhárom történet, egy elátkozott szerelmespár, egy áldozat… és a történet még csak most kezdődik.