Prologue

   
  Lassan sötétség telepedett London városára.
  A gomolygó szürke felhők mögött lapuló napkorong sértetten bukott le a látóhatáron, hiszen ma sem tudott látványosan tündökölni a borús égnek köszönhetően, így a várost fokozatosan bekebelezte az éjszaka és a vihar előtti csend meghitt homálya. A fellegek, mint mindig, most is lankadatlan kitartással úsztak az égen, ennek értelmében a gyéren világító holdtányér ugyanolyan sikertelenséggel próbált egy kis fényt csempészni a nevezetes világváros forgatagába, mint a napsugár. Az égen villódzó kis fénylő pontocskák tehetetlenül tűrték, hogy a vihart hozó esőfelhők elrejtsék őket a kíváncsi szemek elől… azonban London „kinőtt” nagyvároshoz méltóan nem is szorult ilyen tompa világításra. A sötétkék égen szikrázó csillagok helyett, a csapadék velejárójaként lesüppedt, tejfölszerű ködfátyol is végre érvényesülni tudott, hiszen a fagyos fuvallatok mindig kisöpörték a metropolisból.
  A gyéren szitáló eső mintegy hálószerű függönyt képezve borult alá, miközben a vízcseppek fáradhatatlanul ostromolták a földet, hogy aztán nagy pocsolyákba összegyűlve tespedjenek a talajon, amibe az autósok kedvtelésből bele szoktak hajtani, hogy kárörömtől duzzadó mellkassal lelocsolhassák a morgolódó járókelőket. Nem volt furcsa látvány, hogy a sofőrök még most sem voltak hajlandóak hazavezetni, hiszen köztudott tény, hogy Londonban soha nem állt meg az élet. Ugyan a turisták és a családok többsége ilyenkor kimerülten bezárkóztak a lakásaikba, hogy a másnapra virradó reggelen újult erővel indulhassanak munkába, városnézésre vagy esetleg iskolába… ők azonban lemaradtak az éjjeli nagyváros látványáról, hiszen New Yorkhoz hasonlóan, ilyenkor itt is felpezsdül az éjszakai élet, bár mértékletesebben és kevésbé látványosan, mint a világ másik táján.
   Az utcai lámpák megtört világítása kissé kísértetiesen verődött vissza az egyre gyarapodó víztócsákról, ahogyan az emberek sietős léptekkel szelték az esti utakat. Ezek a személyek mind természetesnek vették az égiháborút, ennek értelmében nem is kifejezetten szenteltek rá különösebb figyelmet, hiszen Angliának ezen a térségén ez teljesen hétköznapi, unalmas és megszokott dolog volt…

   Ahogyan a Temze háborogva robogott keresztül a városon, a felette görnyedező hidakon az idő múlásával egyre fogyott a lélekszám. Miközben a közkivilágítás egyre fényesebb lett, a gyalogosok és a járművel utazó emberek ugyanolyan arányban fogyatkoztak, hiszen az égből hulló esőcseppek egyre erőteljesebben hulltak le az égből, mintha valaki nyitva felejtette volna odafent a csapot. Ugyan a város nem csendesedett el teljesen, a többség mégis visszavonulót fújt a felhőszakadással szemben.
  Azonban egyének szempontjából természetesen mindig akadnak kivételek… ezt az állítást azonban ezen a bizonyos estén csak egy szerzet tudja a leghatásosabban alátámasztani.
  Egy hosszú aranyszőke hajkoronával megáldott fiatal nő, kedvtelenül ücsörgött az egyik néptelen híd jéghideg vaskorlátján, miközben fásult tekintettel meredt maga elé, mintha szíve szerint legszívesebben elsüllyedne egy általa kreált másik világba. Londonban természetesen nem módi afelől érdeklődni, hogy egy magafajta hölgy mit keres idekint ilyen késői órákban, azonban ha az ember távolról rápillantana erre a sziluettre, biztosan szellemként könyvelné el magában. Ezt biztosra lehetett venni, hiszen a sűrű köd sejtelmesen takargatta őt a kíváncsi szemek elől, azonban a megjelenése normális tekintetbenegyáltalán nem elhanyagolható tényként volt értelmezhető.
  A lány didergő teste tűzpiros - elegánsnak nem éppen nevezhető - szaténruhába volt burkolva, ami lassan már teljesen átázott az erélyesen zuhogó eső miatt, azonban eredetileg minden bizonnyal jeles alkalom tiszteletére lett felöltve. Az öltözet anyaga alvadt vérhez hasonló színárnyalatot vett fel, ahogyan az egyed testalkatára tapadva szívta magába az árny tömött hajáról lecsöpögő esővizet.
   A lány hófehér, sápadt bőre szinte neonreklámként virított a rendkívül finom, rikító anyag alól, amelynek a felfedezése mély ellentéteket kompenzált a fiatal nő megjelenésén. A sziluett kihűlt, falfehér arcán színes csíkok futottak végig, ami annak tudható be, hogy a fölényesnek ható egyed kezdetben biztosan ízlésesen ki volt sminkelve, mielőtt kiült volna a szomorkás hangulatú zivatarba. Nem elhanyagolható körülmény, miszerint az elkenődött festékfoltok rendkívül félelmetes hatást adtak a fakó bőrének, hiszen a sápadtsága akár egy élőhalottéval is vetekedhetett volna. A gondos arcfestése azonban apránként teljesen elhalványult, tehát már biztosan egy jó ideje ott üldögélhetett a korláton, ha a vízcseppek ilyen látványosan lemosták róla a festékcsíkokat.
   A fiatal nő szürkéskék szemei élettelen fantomként pásztázták a lábai alatt sodródó zavaros vizet, ahogyan könyörtelenül farkasszemet nézett a sebes folyóval… úgy viselkedett, mintha minden problémáját a Temze rovására írta volna fel. A hosszú loknikban csavarodó hajkoronája nedves tincsekben tapadt a hátához, amiről üvöltött, hogy a felhőszakadás eleredése előtt biztosan hölgyhöz méltó rendezettségnek örvendett, míg az eső nem tett benne ilyenfajta károkat… azonban a jelek szerint az emlegetett személy ezzel kicsit sem foglalkozott.
   Az alak mélyen a gondolataiba merülve lóbálta a hosszúnak mondható csontos lábait, hiszen még azt sem vette észre, hogy az egyik mellette elhaladó férfi a sietségében majdnem lelökte őt a hídról. Az árny konokul fent hordta az orrát, mintha a világ tenne szívességet azzal, hogy elhordja őt a hátán, ennek értelmében a hirtelen jött palinak sem szentelt különösebb figyelmet. A fiatal nő vonásai gunyoros nemtörődömséget tükröztek, miközben a fickó ingerülten visszakiáltott neki, mondva, hogy menjen haza… azonban a lány reakciója semmi olyasmiről nem tanúskodott, hogy egyáltalán meghallotta volna a durva riposztot. Ugyan az eddig ernyedt arca most torz grimaszba rándult, mégsem vette magára a történteket, mintha már egyesen hozzászokott volna már ehhez a durva bánásmódhoz. Bár inkább úgy tűnt, mintha a gondolataival szemben lenne ilyen csúfondárosan fitymáló.
   A lány elegáns, vékony ujjai között egy koromfekete cipőt szorongatott, miközben fennkölten felszegett állal tűrte, hogy a fagyos levegőtől az egész fizikuma görcsösen reszkessen a papírvékony, átázott vérvörös ruhája alatt. Úgy tűnt, mintha mazochista módon örömmel töltené el a saját szenvedése, ami tetézte a nem éppen vonzó külsejének a következtetéseit. Ahogyan az egyed indulattól fűszerezve rángatta a végtagjait a hozzáillő finom mozdulatok helyett, látszott rajta, hogy szíve szerint legszívesebben összeroskadna gyötrelmében. Ennek ellenére azonban mindez úgy hatott, mintha a saját méltóságát akarná fényezni a kitartásával.
   A fiatal nő hidegtől belilult ajkakkal vájta a tenyerébe a körmeit, mintha abban a hitben ringatta volna magát, hogy a fájdalom segít neki némi hőt csempészni a hűvös testébe. Azonban a feldúltan ökölbe szorított ujjai szerint talán nem is a hideg miatt remegett ennyire…

   A sziluettet talán még szépnek is lehetett volna nevezni, ha nem üvöltött volna róla annyira, hogy visszafojtott gondokkal küzd, esetleg sötét titkokat őrizget, melyek talányának egyedül csak ő van tudatában. A rosszmájúan fintorgó arca dühöt és elkeseredett csalódottságot árasztott magából, ahogyan a szabad kezével szórakozottan végigsimított a mellette lévő hideg vaskorláton, csakhogy valahogy el tudja terelni a figyelmét a minden bizonnyal kellemetlenül csípős gondolataitól.
   A lány vonásairól tökéletesen le lehetett olvasni, hogy készült valamire… de mintha még hiányzott volna valami, hogy végleg elhatározza magát. Üvöltött róla, hogy valami egyáltalán nincs rendben vele, azonban a rejtélyes arckifejezése semmit sem árult el az ügy valódi komolyságáról, így a tetteit sem lehetett előre beharangozni. Ugyan sejthető volt, hogy egy ilyen szerzet biztosan nem arra készül, hogy apácakolostorba töltse az élete hátralevő részét, azonban képtelenség lett volna előre rossznak elkönyvelni minden egyes apró mozdulatát, amik szinte csöpögtek a feszült várakozásteljességtől.
   Az árny azonban minden előjel nélkül, hirtelen dühösen elhajította a kezében tartott magas sarkú cipőt, míg a másik darabját erősen a mellkasához szorította. Összezavarodottságtól hunyorgó szemekkel figyelte, ahogyan az előbb említett tárgy ívesen belezuhan az erős sodrású Temzébe. A fiatal nő egy pillanatig még elgondolkozva bámult az egykori tulajdona után - ami csak nem akart felbukkanni a folyóban - mintha maga sem akarná elhinni, hogy mire vetemedett az imént. Azonban a másodperc törtrésze alatt egy visító sikkantás kíséretében a cipő párját is erőteljesen eldobta, mintha nem tudna mit kezdeni magával az ingerültsége ideje alatt.
   Az egyed halkan zihálva bámult a koromfekete lábbelii után, miközben ökölbe szorított kézzel rántotta a teste mellé a karjait. A vonásai indulatosan reszkettek a hidegben, ahogyan rögeszmés frusztráltsággal bámult ki a fejéből, ami magyarázatot adhatott az idegállapotára. Egy ideig még megpróbált csukott szemmel nyugalmat erőltetni a zabolátlan jómagára, azonban amint tudatosult benne, hogy fölöslegesen töri magát, feszülten kipattantak a különleges szürkéskék szemei. A kristályszín íriszeit a lába alatt robogó víztömegre meresztette. Fogcsikorgatva nézett körbe a hídon, miközben dühtől remegő végtagokkal csusszant le a hűvös korlátról, hogy végre cselekvésre szánja el magát… talán úgy határozott, hogy végleg betelt a türelme képletes pohara.
   Most mindent rendbe akart hozni egy hirtelen ötlettel.
   Fújtatva mérte föl a maga körüli terepet, miközben halkan felszisszent meglepetésében, hiszen nem lehetett kellemes az átfagyott talpának, amikor találkozott a híd jéghideg peremével. A korláton kívül egyensúlyozva előrehajolt, hogy még egy pillantást vethessen a Temzére. Egy ideig még úgy tűnt, hogy ijedten megrebbennek a szemei, ahogyan az ijesztő ötletét fontolgatta, azonban végül már nem akart visszakozni… egy felkészült sóhaj kíséretében ernyesztette el a végtagjait, hogy némileg összekaparja a maradék kiegyensúlyozott lelkijelenlétét, miközben reszketve szólásra nyitotta a lila ajkait.

- Ezt kettőnkért teszem Liam, önző módon mégis inkább magamért- jelentette ki a lány férfiakat megszégyenítő rekedtes hangon, miközben a kicsinek is titulálható kezeivel lassan elengedte a biztonságot nyújtó fémkorlátot, hogy enyhén előre dőlhessen.
   Izgatottan szuszogva pillantott fel az égre, miközben méltóságteljesen felszegett állal szívogatta az alsó ajkát, ahogyan a mellkasa egyenetlenül emelkedett és ereszkedett - Biztos vagyok benne, hogy mérhetetlenül nagyot csalódnál bennem, ha most tudnád, hogy mire készülök, de nagyon remélem, hogy egyszer meg fogsz bocsátani mindazért, amit veled tettem! Ez a döntés a te érdekeidet is szem előtt tartja, nem csak a sajátomat. Itt az utolsó alkalom. Ugyan sosem mondtam a szemedbe, de a továbblépés érdekében jobb is, hogy nem tudod, hogy mennyire szerettelek, szeretlek, és mindig szeretni foglak! Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy sosem leszek képes egy kalap alá venni téged a bandatársaiddal. Ezzel most nem azt mondom, hogy nélkülem ne legyél boldog, csak, kérlek... ne felejts el engem…

   A lány végül megkönnyebbülten lehunyta a szemeit, hiszen végre kimondhatta azokat a mélyen szántó gondolatait, amelyeket eddig minden erejével igyekezett a lelke legmélyére temetni, hogy még véletlenül se derüljön fény a kínos rébuszára. Ez idáig félős kislányként takargatta a gyengéd érzéseit a külvilág elől, mert biztosra vette, hogy ez volt élete egyik legféltettebb titka, hiszen neki nem szabadott volna ebben az életben szeretnie a tőle messze álló Liam Payne-t.
   De most kimondta… és boldog volt, hogy így tett.
   Ugyan teljesen tisztában volt vele, hogy nem csak a szerelme miatt kell most elhagynia az élők sorát, de azokra az emberekre most egyáltalán nem akart gondolni. Nem szerette volna, hogy az élete utolsó pillanatait is az általuk érzett gyűlölet töltse ki, hanem egyszerűen csak élni akart annak az egy felszabadult pillanatnak, amikor szabadon kijelenthette, hogy ő igenis szereti Liamet. Nem akarta felidézni más emberek fájó emlékeit, akiket bűntudat nélkül akar itt hagyni ebben a világban.
   Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok!- kántálta a fejében a fiatal nő, miközben hagyta, hogy most utoljára felfelé kanyarodjon a szája sarka, hiszen tisztában volt vele, hogy ezen a világon ő már nem mosolyoghat többet. Lejárt az ideje. Többet nem érezheti az eső kellemesen bódító illatát, nem süthet a szemébe a fényesen ragyogó napfény és többé nem ízlelheti meg a földi ízeket. Nem nevethet, nem sírhat, nem szánakozhat… a mennyországban minden bizonnyal érzéketlennek kell lenni a halandó emberekkel, így a lánynak minden egyes pillanatot meg kellett ragadnia, hogy emberként érezhessen, láthasson és hallhasson.
   Fellélegezve hagyta, hogy az ingerültsége amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szálljon, miközben madárként kitárta a karjait, hogy véghezvigye, amit elhatározott. Már semmi sem tántoríthatja el a céljától. Egy másodpercig még hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak a víz kellemes hanghordozású robogásáról, azonban végül elmerült az örömében, miszerint a szerelme emlékével a fejében fejest ugorhat a biztos halálba, ahonnan többet már nem kell visszanéznie…

××××××

My Lovely Readers!

   Remélem, hogy azoknak, akiknek volt türelmük végigolvasni ezt a hosszadalmas prológust némileg el is nyerte a tetszésüket és nem mennek el anélkül, hogy pipáltak vagy kommenteltek volna... építőkritikát pedig bármikor szívesen fogadok!

   Az előző bejegyzéssel kapcsolatban: nagyon szépen köszönöm azoknak, akik megtiszteltek engem a visszajelzésükkel, vagy esetleg feliratkoztak a blogra! Teljes szívemből imádlak titeket, bevallom, nem gondoltam volna, hogy lesznek érdeklődők az én nem éppen szívderítő történetem iránt...

   Mindent összevetve, köszönöm a támogatást!

   Hamarosan újból jelentkezni fogok az első résszel, ha lesznek érdeklődők, addig pedig bátran lehet bogarászni egy kicsit a blogot!

Lots of Love and Kisses:

Nadia

Ha tetszett, kérlek, kommentelj!