First Case

Tükör által homályosan

Liam Payne

  A tükör előtt állva igazgattam az ingem rakoncátlanul összegyűrődött gallérját, miközben összeszorított szájjal biztattam magamat, hogy huszonkét éves férfi létemre biztosan képes leszek végigállni egy szertartást úgy, hogy közben nem sírom el magamat.
   Átlagosan sosem szorultam ilyesfajta támogatásra - ne már, pasiból vagyok - ma reggel azonban apait-anyait bele kellett adnom, hogy a hétköznapok nyugodtságát varázsoljam a feldúlt arcomra, pedig körülményeket tekintve rohadt nehéz feladat volt. Gyakorlatilag már régen nagykorú voltam, belül mégsem éreztem magamat annak. Ezen periódusú idő alatt gyakran érzem azt, hogy bármit is nézek, egyszerűen nem látom, hogy mi az. Mintha az érzékszerveim eltompultak volna a… az enyhén szólva kellemetlen történések óta. Egy külső szemlélő szemszögéből biztosan úgy viselkedtem az estek nagy többségében, mint egy kretén pisis kölyök, akinek még az anyja készíti ki a másnapi ruháit, hiszen bárki bármit mondott nekem egyszerűen képtelen voltam felfogni a szavak jelentését… csak kedvtelenül bámultam ki a fejemből, mint egy bamba diák egy matematikaórán.
   Ahogyan végigmértem magamat a tükörben, leginkább egy megszeppent kissrácra hasonlítottam, aki képtelen eldönteni, hogy mi a helyes. Az incidenskor ez a megállapítás eleinte még rohadtul bökte a csőrömet, hiszen annyi tinilány helyezett engem magas piedesztálra, így az imidzsemnek előnyösebb lett volna, ha példaképszerű külsővel villoghatnék a kamerák és a rajongók előtt. Kivételesen azonban magasról tettem ezekre az észrevételekre.
   Egy gyötrelmes sóhaj kíséretében kotortam elő a nyakkendőmet a mellettem lévő szekrényből, miközben erőteljesen, talán kissé túljátszott katonáskodással megfeszítettem a végtagjaimat. Ezen tetteim közepette abban reménykedtem, hogy egy kicsit eltereli majd a figyelmemet azokról a szörnyűségekről, amik ezen a napon várnak rám, azonban sajnálatos módon mégsem jártam sikerrel, pedig mentségemre szólva tényleg mindent megtettem. Ne már Liam, mégis ki ne lenne ideges, amikor egy olyan ember temetésére kell mennie, akit ismert és kedvelt is?- gondoltam magamban elkeseredetten, miközben egy nagyot nyeltem, hogy visszaszorítsam a torkomban kialakult gombócot, ami lankadatlanul ösztönözte önkorbácsolásra a lelkemet.
   A vonásaim és a testem körvonalai elveszett a tükör gyér homályában, miközben nagyokat pislogva próbáltam a könnycseppjeimet a könnycsatornáimban tartani, hiszen a könnyeim fátyolán keresztül sosem láttam tökéletesen. Úgy éreztem, mintha a hiányérzet fájdalma mérgezett tüskeként meredezne ki a bensőmből, mégis úgy kellett tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Kissé sajgott az állkapcsom, ahogyan a fogaimat csikorgatva igyekeztem megemberelni magamat és a gondolataimat, hogy azok még véletlenül se terelődjenek Rá.
   A pillanatnyi emlékképre alig tudtam megzabolázni a vonásaimat, hogy el ne torzuljanak a belső kíntól, de tudtam, hogy ma így kell eljárnom… leginkább Niall és a családja kedvéért. Némileg azonban magamért is tettem, hiszen nem lenne túlságosan otthonos érzés, ha a szöszi barátom rájönne, hogy miért is hiányolom annyira a gyönyörű húgát. Nagy szégyenkezésemre vannak olyan szorongató ügyleteim, amikről jobb, ha a lány bátyja nem szerez tudomást a gyászszertartás előtt, hiszen nem különösebben venném jó néven. Jobb így neki is.
   Bevallom, lelki szemeim előtt már vagy milliomodszorra játszódtak le a mai nap kellemetlennek ígérkező történései, amik fekete viharfelhőként csúfították el az emlékeim kékellő egét. A gondolataim villámként cikáztak a fejemben, és mindannyiszor kíméletlen fájdalommal csaptak le, amikor eszembe jutott a fiatal és intelligens Cassandra Horan.
   A lány gondolatára éreztem, hogy megint égetni kezdik a szememet a könnyeim, de már sikeresen vissza tudtam őket szorítani, hiszen jobbára már meglehetősen tapasztalt voltam… a napokban ugyanis többször jött rám a sírhatnék, mint az eddigi éveimben összesen, hiszen kínomban képtelen vagyok máshogy levezetni a felgyülemlett feszültséget. Egy sor pislogás után a kellemetlen csípés szerencsére abba is maradt, így egy fokkal nyugodtabban tudtam a feladatomra összpontosítani: Nem késhetek el Niall húgának a temetéséről…

- Liam, készen vagy már?- Memory Green alig hallható, rekedtes suttogása zökkentett ki a mély gondolataimból, mire gyorsan megráztam a fejemet, hogy visszarángassam magamat a valóságba, ahol pillanatokon belül elkéshetek a szertartásról, hacsak nem kapom össze magam.
   Egy óvatos biccentéssel jeleztem Niall érzékeny lelkű barátnőjének, hogy hamarosan elkészülök. A tükör segítségével láttam, hogy az amúgy is bátortalan lány óvatosan bólint egyet, miközben észrevétlenül letörölte a könnyeit a szeme sarkából - Csak gondoltam szólok, hogy Mr. Horan és a felesége szeretné, ha minél előbb elindulnátok a fiúkkal, hogy ne kelljen megváratnunk a lelkészt…

- Sietek Mo, egy pillanat és lent leszek- nyugtattam meg semlegesnek szánt hangon, miközben pár csavarással megkötöttem a nyakkendőmet, hogy valamivel leplezzem a frusztráltságomat.
   A szemem sarkából figyeltem, ahogyan a szipogó Memory becsukja maga után az ajtót, majd még egyszer végignéztem magamon a tükörben. Egy ideig még hagytam, hogy a gondolataim az előbb kiment lány körül forogjanak, végül azonban be kellett látnom, hogy teljesen fölösleges rajta elmélkednem, hiszen a szőke haverom és közte lévő érthetetlen, mégis elszakíthatatlan köteléket sosem fogom tudni megfejteni. Bevallom, kezdetben nem értettem - és néha még ma sem - hogy Niall mit eszik egy olyan szánalmasan egyszerű kinézettel „megáldott” lányon, mint Mo. Tudom, hogy nem illendő ilyenformán megbélyegezni valakit, főleg nem egy nőt, viszont állításom szerint Memory maga volt a megtestesült hétköznapiság. Nem szokásom ilyeneket állítani egy gyengébb nemből való egyedről, azonban a csaj egyszerűen semmi egyedi tulajdonsággal nem büszkélkedhetett. Olyan semmitmondó szürke jelleme volt, következőképpen sosem értettem, hogy Horan miért állapodott meg ennél a lánynál.
   Ezzel szemben azonban mára már igazán megtapasztaltam, hogy minden kútfőből származó szeretet tisztelni kell, mielőtt nyomtalanul elveszne, anélkül, hogy bármi tudomásunk is lett volna róla.
   De ez már az én problémám…

   Az igazat megvallva már réges-régen késznek nyilvánítottam magamat, de egyszerűen nem volt erőm elindulni, pedig tudtam, hogy muszáj. E mellett meg többnyire nem kifejezetten voltam megbarátkozva az öltönnyel, ezen a reggelen meg pláne nem volt kedvem felvenni. Ugyan igyekeztem tiszteletteljes maradni, de egy egyszerű fehér ingnél és egy sötét öltönynél több nem telt tőlem.
   Hiába visszakozok ettől az egésztől, teljesen tisztában voltam vele, hogy kötelességem bármi áron jelen lenni az egyik legjobb barátom húgának a temetésén… hasztalan bármiféle mentehetést adnom a becses személyemnek. Szívem szerint legszívesebben csak bezárkóznék egy szobába és addig üvöltenék, amíg mindent el nem felejtek, de persze tudtam, hogy jelen pillanatban ez teljesen kivitelezhetetlen. Nagyfiú lévén ismertem már az illemet, így természetes, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek a Horan családnak átvészelni a szerettük elvesztésének a megemlékezésének minden gyászos pillanatát.
   Tőlem, Liam Payne-től mindenki ezt várja, így még véletlenül sem okozhatok csalódást.
   Szaporán kapkodtam a levegőt, miközben lomha léptekkel elindultam a lépcső felé, és igyekeztem nem könnyezni, pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy már elfogyott minden lélekjelenlétem. Lepillantva a korlát mellett megpillantottam Mrs. Horan kétségbeejtő feketébe burkolódzott alakját, amelyben úgy festett, mintha az egyik legsötétebb rémálmomból lépett volna elő. Ahogyan az asszony a férje nyakába borulva próbálta kifacsarni magából az utolsó csepp állhatatosságot is, nekem leginkább az jutott eszembe, hogy milyen szörnyű lesz nekik, amikor ráébrednek, hogy mennyire üresek lesznek a mindennapjaik az egyetlen lányuk intelligens riposztjai nélkül.
   Ha tudnád, hogy mindenkinek mennyire hiányzol Cassy…
   Sietősen megembereltem magamat és egy biztató sóhaj kíséretében éppen elindultam volna lefelé a lépcsőn, amikor hirtelen meghallottam a nevemet.

- Liam, várj egy pillanatra!- fáradtan döntöttem a plafon felé az arcomat, miközben készségesen megállítottam a lábaimat a feljárat tetején, hogy bevárjam Louist, hiszen a jellegzetes nyávogását ezer közül is biztosan megismerném, hiszen volt ideje tökélyre fejlesztenie a turnéink alatt.
   Fújtatva fordultam meg a tengelyem körül, amikor úgy éreztem, hogy nem fogom elsírni magamat az egyik legjobb haverom előtt. Ugyan tudtam, hogy mindannyian magunkba fordultunk az utóbbi hetekben mégsem szerettem volna a férfias méltóságomat darabokra zúzni a legidősebb bandatag előtt. Hiába tudtam, hogy mostanában Tommo sem alszik sokkal többet a gondolatai és az érzései viaskodása miatt, mint én… valahogy mégsem volt büszkeségem. Bár az a tény tökéletesen alátámasztja az igazamat, miszerint esténként mindig együtt virrasztottunk a konyhában pár doboz sörrel a kezünkben, valahogy mégsem fűlött a fogam a rólam alkotott kép darabokra zúzására.
   Ennek ellenére mégis fátyolos tekintettel figyeltem, ahogyan a barátom elhúzott szájjal áll meg előttem és valami olyasmit dünnyög az orra alatt, hogy segítenem kell nekik.

- Mi a van már Lou?

- Nialler- motyogta bágyadtan a levert srác, miközben sziszegve összekulcsolta a tarkóján a kezeit- Reggel Mrs. Horan rám bízta, hogy rázzam gatyába, de becsődöltem, mert képtelen vagyok kiimádkozni őt a szobájából. Bármit mondtam, bármit ígértem még csak válaszolni se volt hajlandó! Már összetoboroztam az egész bandát, hogy segédkezzenek egy kicsit, de téged eleinte nem akartalak zargatni. Azonban sajnos egyikünk sem tud lelket önteni belé, és köztudott, hogy neked mindig van valami csajos marhaság a tarsolyodban, amivel fel tudod dobni az embert, ha padlón van…

- Muszáj pont ezen a reggelen csesztetned?- csattantam fel szemrehányóan, miközben szemforgatva zsebre vágtam a kezeimet, mire az előttem álló srác zavartan lesütötte a szemeit, mint a vásott kölyök, akit fülön csípett az óvónő. Természetesen tudtam, hogy Tommonak lételeme a heccelődés, ezen a napon mindenképpen mellőznie kell az effajta felszólalásait kivéve, ha az a legfőbb vágya, hogy totál magára haragítsa a Horan család tagjait, akik eljöttek a szertartása.
   Megkerülve a tehetetlenül grimaszoló Louist elindultam az ír srác szobája felé, ahova az utóbbi hetekben senki sem tehette be a lábát, hiszen a fiú teljes letargiába zuhant a történtek miatt… nagy a valószínűsége annak, hogy ez a felállás semmit sem változott tegnap óta.
   Elbaktatva az ír srác szobája elé, hogy Tommo tényleg nem túlzott. Sietősen végignéztem a folyosón tartózkodó One Direction tagokon, miközben felmértem, hogy milyen mértékű slamasztikába kerültek. Láttam, hogy Harry homlokát dörzsölve bámulta a padlót, miközben lazának is hihető mozdulattal a falnak döntötte a hátát, hogy érzékeltesse a tényt, miszerint ő teljesen ura ennek az összezilált helyzetnek. Tudhatta volna már, hogy előttünk nem kell tennie az agyát, mert mi könnyűszerrel láttunk át az álcáján, hiszen körülbelül annyira ismerjük őt, mint saját magunkat. A törekvése ellenére látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogy mihez kezdjen, de ez még csak a kisebb árulkodó jel volt. Mindannyian tudhattuk, hogy csak akkor gyűri a halántékát, ha ideges.
   Zayn nem messze tőle fejcsóválva ült a földön, és a jelek szerint nem nagyon érdekelte, hogy totál összegyűri az elegáns szürke öltönyét, amit felvett a temetésre. Láttam, hogy feldúltságában nyomban ráncokba szaladt a homloka, amikor összetalálkozott a tekintetünk, de egyikünk se nyitotta szólásra a száját, hiszen rendszerint szavak nélkül is megértjük egymást. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, hogy tudakolózni tudjak a jelenlegi helyzetükről, mire ő alig észrevehetően a folyosóról nyíló ajtó felé bökött az állával, ahol minden bizonnyal a szöszi barátunk kapott idegösszeroppanást.
   Éreztem, ahogyan görcsbe rándul a gyomrom, ahogyan enyhén közelebb léptem az ajtóhoz, hiszen, mint már említettem férfi létemre legszívesebben én is ezt tettem volna. Elzárkózni a világ elől, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Szívem szerint egyszerűen csak ledobtam volna magamat Zayn mellé, és magasról tettem volna a körülöttem lévő világra, most azonban hagytam, hogy a lelki szemeim a szemhéjamra vetítés, ahogyan a bent gubbasztó fiú a tenyereibe temetett arccal nyöszörög.
   El tudtam képzelni, hogy jelenleg mennyire nehéz lehet neki, hiszen… éppen most készülünk eltemetni a szeretett húgát. Tisztában voltam vele, hogy a napokban Niall egyre közelebb került a teljes összeomláshoz, mégsem akartam igazat adni Louisnak, amikor egyik este sörözés közben bizalmasan megosztotta velem ezt az elképzelését. Nem akartam egyetérteni vele, pedig mind együtt voltunk, amikor a bandatársunk kapott egy telefont a rendőrségtől, miszerint holtan találták Cassandra Horant a Temze partján…

- Mit csináljak vele?- kérdeztem suttogva a sarkamban toporgó Loutól, aki vállvonogatva sóhajtott fel, hiszen mindannyian tudtuk, hogy fölösleges erőlködnünk. Tudtam, hogy én biztosan nem tehetek semmit, hiszen az ír srácot Memory-nak, a bátyjának és még a saját az anyjának sem sikerült megvigasztalnia! Mit csinálhatnék én? Nem tudom visszahozni az ír srác húgát az élők sorába, és sajnos, ha ez nem áll a módomban, akkor semmivel sem tudok a haverunk lelkére beszélni.
   Segélykérő szemekkel néztem először Harryre, aki gyámoltalan kissrác módjára simította ki a szemébe hulló, sötét haját, majd elkeseredetten megcsóválta a fejét és valami olyasféle szavakat formált a szájával, hogy most inkább hagyjuk békén Niallt ott ahol van. Ez volt az első nagyfokú ötletünk, de végső soron a legértelmesebb húzás is. Zayn a térdén dobolva fordította el tőlem az arcát, ezzel jelezve, hogy teljes mértékben egyetért a göndör bandatársunkkal.
   Tehetetlenül hunytam le én is a szememet, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan juthattunk el eddig, amikor tudtommal egyikünk sem tett semmi olyasmit, amivel ezt érdemeltük volna. Egyik este még a legközelebbi világ körüli turnénkra készültünk, most meg azon görcsölünk, hogy még véletlenül se várassuk meg a temetésre rendelt plébánost, na meg persze, hogy huszonéves pasi létünkre még véletlenül se ejtsünk könnycseppeket Cassidyért. Híres énekesek vagyunk, akiknek jelenleg valahol Európában kéne egy medence mellett süttetnünk a hasunkat, nem pedig arra várni, hogy az egyik közeli ismerősünket eltemessék az anyaföldbe, hogy aztán az idők végezetéig ott egye meg a fene a föld alatt. Koncerteznünk kéne, aláírást osztogatnunk a megveszett rajongóknak, bulikon lazulnunk és nem bőgve biztatnunk az egyik bandatagot, hogy tolja el a hátsóját a húga temetésére! Nem lehet igaz, hogy az egyik pillanatban még minden a normális kerékvágás szerint ment, a másikban azonban idegesebbek vagyunk, mint az első koncertünk előtt.
   Kínomban kénytelen voltam abban a hitben ringatni magamat, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne, hiszen minden kicsúszott a kezeink közül, amit a közeljövőre tervezgettünk. Fanyalogva húztam el a számat a keserű gondolataimra, miközben valahol a közelben lévő óra lankadatlan ketyegését hallgattam, amely úgy hatott nekem, mintha az elmúlás zenéjét kattongá a fülünkbe, mondva, hogy Cassy után valamikor mi következünk a könyörtelen halálunk órájában.

   Tikk-takk, tikk-takk.
   Liam-Cass, Liam-Cass.

   Tikk-takk, tikk-takk.
   Semmi sem tart örökké, az élet pedig olyan hirtelen illan el, hogy észre sem veszed, hogy fájó a béklyói a földhöz láncolnak, hogy soha többé ki ne törhess a földi koporsódból. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nekem is ez a sorsom, azonban ekkor még fogalmam sem volt, hogy Cassandra Horan „visszalátogat” hozzánk a túlvilágról, amivel minden eddigi hitem olyan gyorsan fog szerte foszlani, mint a nyomorult kis életem…

××××××

Dear Sweethearts!

   Valamit valamiért... és mivel a prológushoz rendkívül aranyos kommenteket kaptam - amiket nagyon, de nagyon szépen köszönök - na meg persze, amiért a gyűlölt hanyagságból csúsztam egy napot, egy hosszú első fejezetet írtam nektek, hogy némileg bepillantást nyerjetek Liam lelki világába a történettel kapcsolatban.
   Kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert én nem érzem olyan fenomenális résznek a mostanit, így szívesen venném, ha elmondanátok, hogy milyen élményetek volt olvasás után! Kérlek, komizzatok, hogy én is informálódhassak felőletek, hiszen mindannyiótok kritikájára nagyon adok!

Best Wishes:

Nadia