Third Case

Édes kettes, az élet fintora és én...

   Az embert semmi sem tudja jobban megzavarni alvás közben, mint a kutyaugatás.
   Az igazat megvallva ez volt az első számottevő gondolatom a kavargó emlékképeim forgatagában, amikor mondhatni magamhoz tértem. Komolyan, még az esküdt ellenségeimnek sem kívánnék ilyen kínlódó ébredést, mint amit nekem volt „szerencsém” átélni, amikor a szomszéd nyugdíjas férfi házőrző vérebének az észveszejtően hangos vonyítása félbeszakította a nem éppen kellemesnek nevezhető álmaimat. Nem mondom, sosem különösebben voltam megbarátkozva azzal a döggel, de ezzel a kis „akciójával” túllépett egy olyan képletes - jobban mondva nem létező - határt, amit eddig egyik élőlénynek sem engedtem meg, legyen az akár ember vagy állat. De a neheztelésem igazi oka az egy olyan incidensből fakad, ami miatt másfél hónapig nem is állhattam színpadra.
   Teljes kicseszés!
   Az a veszett eb egyszer ok nélkül megharapott… oké beismerem, akkor per pillanat talán egy kicsikét szurkapiszkáltam, de ez csak egy lényegtelen részletkérdést ahhoz a tragédiához mérten, mit nekem kellett végigszenvednem. Az affért követően ajánlottam az állat gazdájának pár olyan embert, akik segítenének annak a féktelen jószágnak lelohasztani ezeket a váratlan dühkitörései. Ezzel a fejleménnyel mondjuk le is zárult az téma, de így is eléggé megszenvedtem azt a mérhetetlen mennyiségű dögunalmas órát, amit egy szűk kórteremben vegetáltam végig.
   A történtek után hetekig ki sem dughattam az orromat miatta a kórházból, azt követően pedig szigorú otthoni pihenést rendelt el az orvos, amiért simán be is perelhettem volna a szomszéd vénembert! Azonban az szóban forgó fószer könyörgése végül ejtettem a vádat, hiszen végső soron tudtam, hogy egy kis mértékben - de csak egy egészen icipiciben - én is hibás voltam. De a kutya kontrolláláshoz ragaszkodtam, hiszen ki a franc gondolná, hogy a bundás jószág felkapja a vizet, amiért megpöckölik az orrát? Őrület. Na, nem mintha az ilyen kutyulisuttogók olyan prók lennének, vagy valami, de amúgy léteznek - lecsekkoltam az interneten - és ennek az ominózus ebnek nem ártana igénybe venni az ilyen kezeléseket… de most komolyan!
   De visszatérve a lényegre: Nem ez volt életem legkellemesebb ébredése, azt meg kell hagyni.
   Egy pillanatig még abban a tévhitben ringattam magamat, hogy ugatás minden bizonnyal csak a fáradtságtól rozsdás agytekervényeim szüleménye. Reméltem, hogy a tudatom ezzel csak némiképp figyelmeztetni próbálja a szervezetemet a kialvatlanságáról… de nem.
   Egyszer minden álom véget ér.
   Szerintem nyomós érv volt az előbbi gondolat elvetése mellett, hogy amikor kinyitottam a szememet és hozzászoktattam a kinti világossághoz még akkor is tisztán hallottam a szenvedő korcs fülsüketítő hangját.
   Jesszus, ezt az éktelen hangzavart ki nem hallja?
   Ééés akkor itt látható egy kimerült fiatal felnőtt nehézkes ébredése…

   Az ébredést követően a másodperc törtrészéig még megpróbáltam reménykedni benne, hogy igazából nem is otthon tespedek a karosszékben, hanem egy trópusi hotelszobában vagyok a bandával a tervezett világ körüli turnénkon. Szép kis gondolat. Következőképpen sietősen vissza is csuktam a szemeimet, hátha végül elém tárul a vágyálmaim szüleménye és kiderül, hogy azt a sok baromságot, amire a tegnap estéből emlékszek mind csak képzeltem, vagy valami ehhez hasonló.
   Nyugi Liam, tuti, hogy így van! A srácokkal tegnap este nyilvánvalóan bulizni voltál, vagy esetleg egy koncert utáni partin flörtöltél a rajongóitokkal, majd a csajok minden kétséget kizáróan totál betépve és full részegen vonszoltak haza téged az oldalukon! - egy ideig még megpróbáltam ebbe az eshetőségbe sulykolni minden hitemet, de már volt „szerencsém” annyira ismerni magamat, hogy ezt a feltételezést biztosan kizárjam. Ezzel abba is hagytam a saját lódításomat - Naná, hogy csak melóztam a többiek helyett, hogy aztán hullafáradtan hazaautókázzak! Jellemző rám. Szórakozóhelyeknek és lányoknak már egy jó ideje a közelébe sem megyek… ez a Liam legalábbis önszántából biztosan nem.
   Végül felhagytam a próbálkozással és egy gyors elgondolásból sietősen meggyűrtem a halántékomat, majd kísérletet tettem arra, hogy kidörzsöljem az álmosságot a szemeimből. Persze teljesen sikertelenül. Egy elnyújtott ásítást követően azonban már végleg visszakényszerítettem a tudatomat a jelenbe, ezzel megkezdődött az ébredésem második felvonása.
   Miután kiokoskodtam, hogy tegnap éjszaka a kimerültségem eredményeképpen magamra öntöttem az energiaitalom maradékát totál begőzöltem. Bár mondjuk erre nem volt különösebben nagy dolog rájönni, mivel tiszta ragacs voltam mindenhol, szóval…

- Basszus!- fakadtam ki egy tehetetlen grimasz kíséretében, azonban végül más ragadta meg a figyelmemet, így a gatyám ugyanolyan nedves maradt, mint eddig. Valami halk ciripelés ütötte meg a hallókáimat, ami nem hagyott nyugodtan füstölögni. Egy pillanatig ugyan fülelnem kellett, hiszen a szomszéd cseszett vérebe miatt még a saját gondolataimat is alig hallottam, de végül meghallottam a halk zenét, amely az előszobában csendült fel.
   Imagine Dragons, Radioactive - analizáltam magamban a számot - Akkor ez csak a drágalátos Eleanor Calder lehet… de lövésem sincs, hogy mégis mi a fészkes fenét akar tőlem.
   A hallba érve egy kis kutakodás után megtaláltam a keresett tárgyat a gitártokomban. Lövésem sincs, hogy hogyan kerülhetett oda, de igazándiból nem is ez volt a lényeg. Na, de végtére is, igazam volt, hiszen amikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére, kisilabizáltam, hogy tényleg Tommo barátnője „zargat” engem ezen az elcsépelt elektronikai úton.
   Első tippre azt mondtam volna, hogy Lout keresi, vagy valami vele kapcsolatos hülyeség, de azt azért száz százalékra biztosra vettem, hogy nem sűrűn szokott ilyen módszerrel kapcsolatba lépni becses személyemmel. Eddig maximum csak kétszer keresett engem telefonon, nem többször. Egyszer azért, hogy megkérdezze, hogy mi Tomlinson kedvenc színe - ez még viszonylag a kapcsolatuk hajnalán esett meg - másodszor pedig azért, mert valakinek keseregnie kellett, amiért összeveszett a bandatársunkkal, amiért Louis elfelejtette valamelyik fordulójukat, vagy mi a franc. Mondjuk Elt a bandából mégiscsak a mostani pasija, Lou ismerte ki igazán, pedig előtte - ha minden igaz - Harryvel kavart. Mondjuk a részletek eddig sem különösebben érdekeltek, inkább csak untattak, így pontot tettem az ügylet végére. Zárójelben megjegyzem, elméletileg már régen lezárták, ami kettőjük között volt, de erre azért nem vennék mérget. Pont.
   Hát, a jelek szerint történnek ma még csodák…

- Hello El!- szóltam bele kissé rekedtes, jól imitált „most keltem fel” hangon, azonban Eleanor oda sem bagózott a jól irányzott célzásomra, hanem nyomban csivitelni kezdett.

- Hali Liam, esetleg lenne rám egy perced? Nagyon fontos dologról lenne szó- jött az érdekfeszítő kérés a kissé vinnyogós hang gazdájától, mire értetlenül összevontam a szemöldökömet. Hirtelenjében nem tudtam mire vélni ezt a váratlan társalgási kedvet, hiszen mint már említettem, nem különösebben voltunk jóban Calder kisasszonnyal.
   Eleanor Calder mindig zárkózott volt a társaságunkban, mármint akkor, amikor banda szintjén jöttünk össze a srácokkal. Nem kifejezetten szándékozott normálisan megnyílni előttünk, de persze mi nem is vártuk el tőle. Még - úgy ahogy - Hazzával néha vált pár szót, de én nem látnám, hogy különösebben élveznék ezeket a rögtönzött szóváltásokat, így nem szándékoztunk beleütni az orrunkat a leányzó érdekelt dolgaiba. Úgy voltunk vele, hogyha Louis-val szeretik egymást, akkor áldásunkat adjuk rájuk a skacokkal, de úgy teszünk, mintha együtt sem lennének. Valahogy így állunk Tomlinson barátnőjével… nem hadilábon, mégis feszkósan. Persze El barátságos és udvarias, azonban nem az a tipikus határozott nő, akinek elvileg vallja magát, ha a bandánkról volt szó. Ugyan Tommo állítása szerint, amikor kettesben vannak annyit tud beszélni, mint a vízfolyás, de ebben a „kiváltságban” természetesen csak az részesülhetett, akit a lány méltóztatott közel engedni magához. Ebbe a körbe szerencsére azonban nem tartoztam bele.
   Az igazat megvallva nekem nem annyira szimpatikus a Calder lány, mint ahogyan azt Lou elvárná tőlünk, de természetesen erről mélyen hallgatok, nehogy véletlenül belerondítsak a haverom és a közte folyó románcba. Isten ments, a végén még én leszek a bűnbak!
   Lényeg a lényeg: én nem kerestem őt, ő sem keresett engem, ami teljesen korrekt volt, hiszen mindketten semlegesek voltunk egymásnak. A társaságból mind láttuk és látjuk rajta, hogy nem kifejezetten vágyik a társaságunkra, így hagytuk is őket édes kettesben Louis-val.
   De most úgy tűnik, beütött a katyvasz…

- Ugye tudod, hogy Tommo még otthon durmol a lakásában?- kérdeztem a lánytól hitetlenkedve.

- Tudom, de most hozzád jöttem Payne- válaszolta a vonal másik végéről, türelmetlen hangszínben- Jesszusom, beengednél végre ezen a nyomorult kapun, vagy megvárod, amíg ez a tomboló kutyuli felfal? Tudod, hogy nem állok jót magamért, ha várakoznom kell…

- Kicsit sem vagy szarkasztikus- forgattam meg a szemeimet kárörvendő gunyorossággal, azonban mire kimondtam a mondat második felét Eleanor már bontotta is a vonalat.
   Kedves lány, mondhatom- gondoltam magamban kelletlenül, miközben kimentem a konyhába és lekaptam a kapu elektromos távirányítóját, hogy be tudtam engedni a Calder kisasszonyt - Most még az átlagosnál is sokkalta nyűgösebb.

- Komolyan nem hallottad, hogy az a kutya majdnem kettéharapta a drótkerítést?- csendült fel a lány magas hangja a hallból, ahogyan berontott a lakásba. Fáradtan égnek emeltem a szememet, ahogyan a kissé idegesítő hanghordozás gazdája befejezte a panaszkodást, majd fogtam magamat és elindultam az említett helyiség felé, hogy köszöntsem a reggeli vendégemet.
   Amint kiértem az előszobába a hosszú barna loknikkal megáldott El már ki is lépett az arasznyi sarkú cipőjéből, majd nagy meglepetésemre nyomban felkapott a legközelebbi szekrényről egy nagynak is nevezhető kartondobozt, amit gondolom az imént hozott be.

- Ez meg mi a franc?- kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel, mire nagy meglepetésemre Eleanor zavartan megrázta a fejét, miközben vetett egy ódzkodó pillantást a napbarnított karjaiban tespedő dobozra, mintha ő is csak most venné észre a tárgyat, mint zavaró tényezőt.
   Ha a szemeim nem csaltak, mintha szégyenkezés csillant volt a csokoládébarnához hasonló színű szemeiben, ahogyan sietősen a füle mögé tűrte az egyik kósza tincsét…

- Mindent szép sorjában Liam!- utasított a lány foghegyről, miközben furcsán megköszörülte a torkát - Először igazán megkérdezhetnéd, hogy akarok-e inni valamit, le akarok-e ülni, vagy esetleg…

- Kaviárt és pezsgőt ne szolgáljak fel pincérnek öltözve, miközben az erre a célra idehozatott klasszikus zenekar Mozartot játszik?- horkantam fel egy jelentőségteljesen fintor kíséretében, mire a hullámos hajkorona gazdája unottan fújt egyet a megnyilvánulásom hallatán. Azzal a lendülettel lazán ellibbent mellettem egy erélyes illatú parfümcsíkot húzva maga után, miközben „egészen véletlenül” a válla keményen nekiütődött az enyémnek. Gondolom ezzel azt akarta kifejezésre juttatni, hogy túllőttem a célon ezzel a hozzászólásommal és a kisasszony lelkébe tapostam, de hogy őszinte legyek jelen helyzetben valahogy a legkevésbé sem foglalkoztatott.
   Kíváncsian figyeltem, ahogyan Calder lepakolja a dobozt a nappaliban, de olyan óvatosan helyezte le a kanapéra, mintha csak egy felbecsülhetetlen műkincset lopott volna el a múzeumból. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én úgy láttam, mintha bűntudatot érezne egy egyszerű papírtárgy miatt, amit egyszerűen képtelen voltam elképzelni egy olyan erőskezű jellemről, mint ő. Rendellenes viselkedés a lánytól, azt meg kell hagyni. Egy pillanatig még távolról figyeltem, ahogyan El vékony ujjai a másodperc törtrészéig ökölbe szorulnak a doboz érintésére, végül azonban közelebb merészkedtem a különös módon ideges Eleanorhoz.
   Mellé érve diszkréten megkopogtattam a vállát, miközben El egy gyötrődő sóhaj kíséretében felegyenesedett - Tényleg szeretnél inni valamit? Ha gondolod, reggelizhetsz velem…

- Kösz, de most inkább passzolom- fonta össze a karjait a mellkasán, miközben szórakozottan végigmért engem a tartózkodó tekintetével, végül azonban inkább a nappalit kezdte firtatni a szemeivel a rendezetlen jómagam helyett- A te lakásod még mindig rendezettebb, mint Tommoé…

- Ez azért egyértelmű- tettem zsebre a kezeimet, hiszen mindketten teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a ténymegállapítás teljesen helytálló. Figyeltem, ahogyan a lány már nyitotta is volna a száját, hogy válaszoljon, nagy kellemetlenségemre azonban hirtelen valami más ragadta meg a tekintetét, amit egy kis hezitálást követően ki is jelentett.

- Nem mintha sértésnek szánnám Liam, de én a helyedben megpróbálnék mielőtt szobatiszta lenni - húzta el a száját rosszmájúan, miközben a nedves nadrágomról az arcomra emelte a csillogó szemeit - A nők többsége szerény véleményem szerit nem szeretné a pasijának a pelenkáját cserélgetni szabadidejükben…

- Rohadt vicces vagy- szakítottam félbe egy türelmetlen legyintés kíséretében.

- Héj, én csak segíteni akarok- emelte fel a kezeit védekezés képpen- Tudom, hogy milyen egy éretlen fószerrel kavarni, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam! Hidd el, kellemetlen érzés mások előtt Loura felügyelnem, amikor éppen valami baromságon töri a fejét, vagy ilyesmi…

- Képzelem- szűrtem a fogaim között fanyalogva, miközben figyelmeztetően megforgattam a szemeimet, jelezve, hogy ez számomra nem éppen érdekelt téma.
   Egy ideig még mindketten farkasszemet néztünk egymással, ami akaratlanul is, de olyan érzést keltett bennem, mintha a Calder lány tesztelni akarna. Ellenőrizni egy olyan háború előtt, amiben már borítékolva van a bukásom. Fogalmam sincs, hogy ez miért ötlött fel bennem, de ahogyan Eleanor kárörvendő kisasszonyként felszegte az állát, olyan érzés kerített hatalmába, mintha speciel ő pont egy olyan ember lenne, akire igaz a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Na, nem mintha olyan jéghideg jégtömbnek gondolnám, mint ahogyan azt a tekintete sugallja, de bármiben le merném fogadni, hogy a szíve helyén csak kődarabok vannak.
   Nem gonosz, csak fagyos.
   Végül El egy blazír vállrándítás kíséretében elfordította a tekintetét az enyémtől, majd ezzel a lendülettel elindult az előszoba felé, ami nem mondom eléggé váratlan fordulatként ért.

- Most meg hová mész?

- Ööö, hát dolgozni- pillantott hátra a válla fölött értetlenül- Miért, hova máshova menjek?

- A doboz nem kell?- kérdeztem vissza fürkészve grimaszolva, miközben tehetetlenül beletúrtam a kócos frizurámba, azzal a gondolattal a fejemben, hogy ez a nap egyre furcsább és furcsább lesz... és akkor még nem is voltam tisztában a végkifejlettel.
   Eközben Calder a hallban felettébb gyorsan bújt bele a fekete cipőjébe, hogy mielőbb szabadulhasson tőlem. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezzel a kartonnal kapcsolatban mindig nagyon feszülten reagál, hiszen a hattyúszerű nyaka láthatóan megrándult, ahogyan felemlegettem a „fenyegetőnek” titulálható tárgyat. Figyeltem, ahogyan a bőre jól kivehetően megfeszül az említett testrészen, ahogyan összeszorítja a szívszerű ívben álló ajkait, láthatóvá téve a csontjait.
   Mármint a reakciójából ítélve én azt szűrtem le, hogy ez a téma nem éppen az ínyérevaló.

- Azt neked hoztam Liam…- nyelt egy nagyot a lány.

- Miért, mi van benne?- faggattam Eleanort gyanakodva, mire ő felém fordította a mély barázdájú arcvonásokkal tarkított külsejét, ami szinte semmi mást nem tükrözött csak szánakozást, ahogyan először a kartonra, majd rám emelte a barna íriszét.
   Ekkor már tudtam, hogy nem csak egy hétköznapi baráti küldemény.
   Bevallom, ez egy kicsit megijesztett.

- Kérlek, majd csak akkor nyisd ki, ha elmentem- szívogatta az alsó ajkát, miközben gúnyosan kisöpörte a szemébe lógó haját, mire sértetten puhatolózni kezdtem.

- Miért?

- Mert egyszerűen nem akarok többször szembesülni a tartalmával! Nem akarom látni az érzelmeid tükröződését az arcodon, amikor felnyitod a tetejét, hogy aztán egy olyan zsákutcába keveredj, ahonnan már nem fordulhatsz vissza- magyarázta szórakozottan, mire értetlenül összevontam a szemöldökömet- Ha tényleg olyan tisztességes pasi vagy, mint ahogyan azt Louis mondta, biztosan te is így fogod érezni magadat, majd ha neked is el kell vinned ahhoz az emberhez, aki utánad következik…

- Mi van?- fakadtam ki türelmetlenül, hiszen egy mukkot sem értettem abból a sok marhaságból, amit a Calder lány összehadovált nekem.
   Nem csoda, hogy Zayn őrültnek tartja.

- Ez nagyon fontos Payne, ne felejtsd el- tette hozzá a bizalmatlan tekintetem láttán El, miközben visszafogott nyugtalansággal mélyen a szemembe nézett, majd gyorsan vett egy mély levegőt mielőtt végleg átlépett volna a küszöbön.
   Végül azonban mégis visszapillantott a szánalomra méltó csekélységemre- Légy szíves, azért mosakodj meg, mert az egész ház bűzlik ettől az émelyítően édes cseresznye szagtól...

- Kiöntöttem az energiaitalomat- daráltam meglepetten a váratlan témaváltás végett, mire Eleanor vetett rám egy lesajnáló pillantást, mondva, hogy ennél bénább már nem is lehetnék. Végtére, miután biztatóan a doboz felé bökött az állával, fogta magát és köszönés nélkül kitipegett az ajtón, miközben a táskájában már nyomban a kocsikulcsa után kezdett kutakodni.
   Egy ideig még az ajtókeretnek dőlve hallgattam, ahogyan a lány felbőgeti az utcába a motort, majd gondolom miután kiengedte a kéziféket, a sebváltóra téve a természetellenesen csontos ujjait, elindult. Ezzel a lendülettel pedig ki is kanyarodott az utcából, egyedül hagyva engem az értetlen kíváncsiságommal, a kavargó gondolataimmal, na meg persze ezzel a különös dobozzal, ami fogalmam sincs, hogy mit rejteget a számomra…
   Édes kettes, az élet fintora és én.

××××××××

My Lovely Readers!

   Most olyan szívesen felpofoznám magamat, ha egy külső szemlélő szemszögéből látnám magamat, ahogyan éppen ezeket a szavakat gépelem... de komolyan! Annyira röstellem, hogy ennyi ideig hanyagoltam a blogot, beleértve titeket is! Mentegetőzésre pedig semmi okom sincsen. Nagyon, de nagyon sajnálom ezt a hosszadalmas késést, de ígérem, hogy mostantól rendszerezni fogom a részek megjelenését!
   Kisujjeskü ;D

   De akkor jöjjön a jó hír: 13-án újra a saját internetemmel számítógépezhetek!

   Egyébként nagyon szépen köszönöm a kedves kommentjeiteket, ezért is sajnálom annyira, hogy nem sikerült normális író-olvasó kapcsolatot kialakítanom... merem remélni, hogy valahogyan még visszalophatom magamat a szívetekbe, mert én mindennél jobban szeretek nektek írni! Egy szürke nap után annyira imádom az édes hozzászólásaitokat olvasni, ezért pedig szerény véleményem szerint megéri késő estig fent maradni, hogy bepötyögjek nektek egy - szerintem - elfogadható részt!
   Köszönöm, hogy vagytok nekem!
   Ha nem nehezteltek rám nagyon, kérlek, pipáljatok, bár pár hozzászólásnak jobban örülnék - de persze nem várok el tőletek semmit, amikor én sem teszek meg minden tőlem telhetőt a részekkel kapcsolatban!

All of my Best:

Nadia

PS: Saját bevallásom szerint ez a rész is lapos lett, de ígérem, hogy ezután már ténylegesen beindulnak az események és izgalmasabb fejezetekkel szolgálok majd...